Ajándék

Advent táján botlok bele ebbe a mondatba, amikor várakozás tölti el az emberi szíveket. A várakozás – az ajándékra. Ami tükör; önmagunkat láthatjuk meg benne. Gondolatban kiegészítem az írót azzal, hogy nekem ifjúkorom legszebb ajándékait a fölismerés és a tévelygés időszakában a nyarak adták, amelyek egy különleges vetélkedés izgalmát hordozták.

A sport szeretetét a szülőhely, a Balaton közelsége oltotta belém. Pontosabban az a tény, hogy tíz-tizenkét, nagyjából egykorú fiú évekig megrendezte az „olimpiai játékokat” Siófokon. Ennek a csapatnak voltam a tagja én is; vezére és lelke, kitalálója pedig H. Jóska. Miből állt a mi „olimpiánk”? Amilyen sportágban csak tudtunk, versenyeztünk egymással. Mindegyikünk egy-egy országot képviselt. A helyszín, a „grund” adott volt. A Sió-hídon túl, a Cse­peli Vas- és Fémművek hatalmas területű üdülőjében, közvetlenül a tó partján, a nádrengeteg szomszédságában rendeztük be birodalmunkat. A nádrengetegből nőtt ki az a pompás, füves tér, ahol az atlétika egyes számait – a magas-, a távol-, a hármasugrást, a gerelyhajítást, a súlylökést – le tudtuk bonyolítani.

Csak példaként hozom fel, hogy a súlylökést nagyanyám mérlegének ötkilós súlyával rendeztük meg. A gerelyét mindenki maga „gyártotta”, a megkötés csak az volt, hogy nádból kellett készülnie. A tőrvíváshoz is nádat használtunk oly módon, hogy a végére puha rongyot kötöttünk, nehogy kiszúrjuk egymás szemét. A futószámokat a tóhoz kö­zeli utcákban tartottuk meg. Büszkén írom, hogy a hosszútávokon általában én győztem. Magától értetődő volt, hogy a balatoni gyerek a tóban tanult meg úszni.

Ezzel együtt ma már hihetetlen, hogy az ötvenes–hatvanas években az újhelyi móló bejáratánál, az öbölre néző oldalon egy harmincméteres úszópálya volt, két oldalt ácsolt stégekkel. Lelkes fővárosi pedagógusok itt tanították meg úszni a szépreményű gyerekeket. És nem pénzért, csak szeretetből! Itt bonyolítottuk le mi is négy úszásnemben az „olimpiai” versenyeket. Ma már nyoma sincs a pályának. Sőt az újhelyi mólóra kisétálni sem lehet, csak azoknak, akiknek az öbölben ring a vitorlásuk…

Éveken keresztül felejthetetlen nyári hónapok voltak ezek. Az ifjúkor tálcán kínált ajándékai, csodái. Olyan érzelmeket és örömöket közvetítettek, amelyek útravalók lettek a nagybetűs Életbe. Hányszor gondoltam vissza rájuk érzelmes lelkülettel!

Ekkor ismerkedtem meg először azzal, milyen érzés a győzelem, és milyen a vereség. Siker és kudarc kísérte utamat. Később aztán rátaláltam ifjúságunk költője, Jevtu­senko egyik versében arra, ami az ifjúkor nyári vetélkedései során még nem tudatosult bennem: „Nem, ne legyen közepes, vacak átlag / sem a sárcipő, / sem a ház. / Bűn a középszerűség, akárcsak / a hazug szó: elfajulás.” Ami azt jelentette számomra: jobbnak, többnek lenni a másiknál, és valamiben kitűnni. Nem tudom, sikerült-e.

Ezek a nyarak voltak nekem az ifjúkor ajándékai, amikor szárnyas angyalnak képzeltem magam. Bár minden tizenéves ilyen nyarakat tudhatna magáénak. Amikor egy igazi olimpiáról 2004-ben Athénból tudósítottam a lapomat, és az atlétikai versenyeken a számunkra kijelölt helyről szemléltem a látottakat, azon kaptam magam, hogy folyik a könnyem.

A legjobb ajándékot nem lehet becsomagolni, mégis örökre megmarad.

(A szerző újságíró)