Tudunk-e szabadulni?

A balliberálisok most azt hiszik, hogy egy sokáig titkolt bűn napvilágra kerülése megváltoztat mindent. Azt hiszik, hogy meghaltunk, és ugrálhatnak a testünkön. Azt gondolják, hogy „az apa férfi, az anya nő” egyszer csak lufivá válik, lelepleződik, hogy ez csak álca, és bűnöket kíván leplezni.

Mindezt azért tehetik, mert nem ismerik önmagukat, nem tudják, hogy milyen az emberi természet, milyen a világ és benne az ember. És legfőképpen elvesztették az istenképűségüket, magukat tették az Isten helyébe. Mint ahogyan minden bűn gyökerében ez van, a test, a lélek, a szellem megszentségtelenítése, az Istentől való elfordulás. Amit egyébként a balliberális és ateista korszellem elvetett azzal a gondolatával, hogy „bűn nincs” (és ha nincs, akkor mégis hogyhogy van?).

Annak érdekében, hogy legalább a saját fejünkben rendet tegyünk a történtek villámfényében, érdemes visszanyúlni az elmúlt század meghatározó eseményéhez, a II. Vatikáni zsinathoz, dokumentumai között kiemelten a Gaudium et spes, azaz Öröm és remény címűhöz, amely az idők jeleivel, a mai világgal, benne az emberrel foglalkozik. Egyik fő gondolata a világ kétértelműsége, benne az ember szétszakítottsága. Az első és legfontosabb megállapítása, hogy a világ a jóisten alkotása, aki megállapítja a világról, hogy jó. Csakhogy ez a jó világ sokszorosan sérülést szenvedett. A világ kétértelművé vált! Ebből persze nem az következik, hogy maga a teremtés vált rosszá. A teremtett dolgok továbbra is jók maradnak önmagukban, csupán az emberekhez való viszonyuk változott meg. Ezért helyesebb az a fogalmazás, amely nem rossz világról beszél, hanem az ember hibás irányulásáról. Ő veszítette el, benne gyengült meg a képesség, hogy Istenre „álljon be”, és mindent ebből a ráirányulásból lásson, ennek perspektívájából értékeljen.

Az emberben nem kötődik az irányvesztettség bizonyos részekhez vagy képességekhez. Nem lehet mondani, hogy csak a test, a szenvedély visz bűnbe. Az ember énjében rejlik mind a jó, a nemes, mind a bűnös. Jók, Istenre irányulók, ugyanakkor rosszak is vagyunk, mind a kettő egy és ugyanazon emberben van. Az ember énjében hordozza tehát a szétszakítottságot. A földi dolgok „rosszaságához” tartozik, hogy az ember érdeklődését és figyelmét magukra vonják és Istentől elterelik. Az ember szétszakítottsága miatt előidézője lehet az ateizmusnak és az erre épülő balliberális nézeteknek.

Mit ír az enciklika az ember helyzetéről a mai világban (1965-öt írtunk ekkor): „Az emberiség ma történetének új korszakát éli: mélyreható és gyors változások érik fokozatosan az egész világot. E változásokat az ember értelmessége és alkotó tevékenysége idézi elő, ezek azonban visszahatnak magára az emberre, az egyedek és a közösség nézeteire és vágyaira, gondolkodása és cselekvése módjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. (…) Mint minden növekedési válság, ez az átalakulás is nagy nehézségekkel jár. Az ember mérhetetlen arányokban terjeszti ki hatalmát, de nem mindig sikerül ezt a maga szolgálatában megtartania. Azon fáradozik, hogy mélyebbre hatoljon saját tudatának világába, és gyakran csak még bizonytalanabbnak mutatkozik önmaga iránt. Társas életének törvényszerűségeire egyre több fényt derít, mégis tanácstalan, hogy milyen irányban fejlődjék a társadalom. (…) Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma (a helyzet 1965 óta nagyban ellendült a szabadosság irányába!), és közben a társadalmi meg lélektani szolgaság új formái jelentkeznek.”

Két emberöltővel ezelőtti gondolatok ezek. Ma hatványozottan igazak, a helyzet csak súlyosbodott. Az „idők jeleit” ennyi idő múltán alaposan és metsző élességgel újra és újra meg kell vizsgálnunk. A közelmúlt botrányai (például a templomokban történt terrorcselekmények, brutális gyilkosságok) az Európa hajóját meglékelő, egyre jobban terebélyesedő jéghegynek csupán a csúcsát jelentik. Ma az „idők jeleiként” az emberi és közösségi identitás három alapvető síkjának, a vallási, a nemzeti és a nemi identitásnak a megrendülését tapasztaljuk – ezekből a „szolgaság új formái” jelentkeztek. Ezért nyerhettek teret az LMBTQI-mozgalmak, a homoszexuális felvonulások erőszakossága és a genderideológia, az illegális migráció támogatása, ezzel párhuzamosan a nemzetek megkérdőjelezése, a nemzetközi BLM- és antifa mozgalmak térnyerése. Mindez alapvetően az Istentől való elfordulás eredménye – amely az európai alkotmányban a kereszténység száműzésével kezdődött.

Ezen gondolatok fényében tekintsünk a friss botrányra, amellyel egyszerre tele van a média, elfedve a sokkal lényegesebbeket! A botránkozás nem megütközés, felháborodás. Sokkal rosszabb annál. Aki megbotránkoztat valakit, az akadályozhatja az Istenhez való közeledését. „Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek, de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik.” (Mt 18,6-7) A botránkoztatás bibliai jelentése: valaki csapdába ejtése, akadályozása. Pontosan olyan kilátástalan és halálos helyzetbe kerülhet a megbotránkoztatott, mint az előbbi idézet szerint a botrányokozó.

Európa már régóta csapdában van, az önmaga okozta botrányok csapdájában, olyannyira, hogy az egésznek az összetettségét, a „kerítőhálóban” való vergődését már észre sem veszi. A botránkozásról szóló bibliai idézetből azt emeljük ki, hogy „szükség, hogy botránkozások essenek”! Ez világít bele, hogy ki tudunk-e szabadulni az európai „kerítőhálóból”, megkérdőjelezzük-e a saját eszményeinket, értékeinket, vissza tudunk-e újra és újra térni (a saját rossz oldalaink, a „rosszaságunk” tudatában) az Istenhez?

Ha a válasz igen (márpedig az!), akkor „az apa férfi, az anya nő” megállapítás a teremtés jóságánál fogva érvényes, és az igazi szabadságot az Istenhez tartozásunk adja. Advent idején gondolkodjunk el mindezen! Már csak azért is, mert nekünk a világ és benne az ember változatlanul Gaudium et spes.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)