Trianon: az egység lerombolása

A film bemutatójára karácsony előtt, december 19-én és 20-án kerül sor az Uránia Filmszínházban. Van valami hihetetlen dráma abban, hogy Trianon századik évfordulóján egy korona fantázianevű vírus teszi majdnem teljesen lehetetlenné a méltó megemlékezést. Hogy amikor minden magyarnak átölelnie kellene egymást, akkor szigorú távolságtartás van, és maszkkal fedjük el az arcunkon tükröződő valóságot. És hogy ez a bemutató is csak online módon élhető majd át. Egyszer talán választ találunk erre a szívszorító összefüggésre is. Mi, magyarok régen harcolunk azzal a megnevezhetetlen világerővel, amely szintén vírusként támadja az európai keresztény fehér ember és különösen a magyarság önazonosságát. Amely szétroncsolta a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországát. Jelenczki István konok és kitartó ember. Az elmúlt két évtized során megalkotott filmjeiben konok kitartással keresi a legmélyebb lényeget. Hogy mi is, ki is ez a megnevezhetetlen világerő, hogy miért is próbál elpusztítani minket, és hogy mi, magyarok miért veszítjük el házunkat és hazánkat, anyagi javainkat, fizikai testünk egészségét, lelki, erkölcsi, szellemi javainkat ebben az évszázadok óta tartó harcban.

Hogy miért folyik a Háború a nemzet ellen (Jelenczki 2009-ben bemutatott filmjének címe)? Hogy bár az Igazság sohasem késő (Jelenczki 2012-ben bemutatott filmje), de a magyarság történelmi igazsága miért van eltemetve egyre mélyebb és feltáratlan sírokban? Hogy ezek az évszázadok óta feldolgozatlan traumák miként betegítik meg a testet és a lelket tragikus, sötét reménytelenségbe taszítva mindent, amint azt az Ön-Tér-Kép című filmjében igyekszik bemutatni lélegzetelállító pontossággal és mélységgel. Hogy miként lehetett az ezt az iszonyú drámát a legmélyebb mélységekig feltárni képes Reményik Sándort sokáig nem létezőként „kiretusálni” a magyar halhatatlanok közül? Azt a Reményik Sándort, aki az Egység szétrombolásának tragikus sorsú krónikásaként mutatta meg, hogy miből is táplálkozik a „folyamatos Trianon”. Merthogy – és ez Jelenczki István filmjeinek legfőbb tanulsága – Mohács és Trianon, Világos és Arad, 1956 őszének háborúba süllyedt Budapestje, ezek nem egyszerűen események és dátumok csupán, hanem egyetlen hatalmas pusztító folyamat részei, ahol minden ugyanabba a mindent szétroncsolni igyekvő világstratégiába illeszkedik. Ám az elmúlt két évtized Jelenczki-filmalkotásai valami másra is figyelmeztetnek minket, és talán ez életművének egyik legdöntőbb és egyben legkényesebb üzenete. Filmjeiben az önmagunkkal való szembesülés múlhatatlan fontosságára figyelmeztet minket.

Arra, hogy amint azt egy vele készült beszélgetésben mondta, Trianont először mindenkinek magában kell ledöntenie. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez kétféle síkban is érvényes igazság! Részben úgy, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia, hogy az ő életvilágában mit és hogyan kell cselekednie azért, hogy Trianon és pusztító-létrontó folyamatként állandóan jelen lévő következményei legyőzhetők legyenek. Másrészt pedig úgy, hogy feltárjuk azokat a saját magunkban meglévő szerkezeti gyengeségeket, amelyek megkönnyítették a vesztünkre törő „nem létező” világerőnek, hogy véghez vigye gyalázatos tetteit. Hogy miként gyengült el hitünk, hogy a gyengülő hit hogy rontotta le tudásunkat, hogyan vette el bátorságunkat és becsületünket? Hogy miért vezettetjük magunkat szembekötve, vakon, ahogy a népdal mondja az egyik filmjében? És mindezt nem azért, hogy magunkat ostorozzuk, hanem hogy belássuk, hogy a hitre épülő tudás, bátorság, becsület nélkül minden emberi mű elpusztul. Jelenczki István filmjei semmivel sem összehasonlítható mélységgel és pontossággal mutatják meg a „lélek kvantummechanikáját”, azokat a magunk elől is eltitkolt, elhallgatott összefüggéseket, amelyek megértése, átérzése nélkül nincs és nem is lehet szabadulás abból a börtönből, ahová a sors bezárta a magyarságot.

A feladat mindig ugyanaz marad, a hit megtartása és a hitre épülő tudás, bátorság, becsület megőrzése és gyarapítása. Ez persze mindig nagyon nehéz és fáradságos feladat. Aligha véletlen, hogy Lao-ce több mint kétezer éve is már így fogalmazta meg a lényeget a Tao Te King, vagyis az Út és erény című könyvében, amikor azt mondja, hogy jót cselekedni mindig nehéz és fáradságos, ellenben rosszat cselekedni mindig könnyű és szórakoztató, csoda-e, ha mindig többen választják a rosszat, mint a jót. Bármi is történik, mindig tegyünk kísérletet arra, hogy megőrizzük a hitünket, a hitünket abban, hogy a Mindenségben rend uralkodik, és hogy ez a rend megismerhető és követhető. Legfőbb feladatunk tehát az elmélyült létmegismerés, majd az így megismert létbe való szelídséggel türelemmel, alázattal való beleilleszkedés.

A kor, amelyben élünk, egy nagy hanyatlási korszak utolsó évszázadainak egyike, tehát illúzió volna azt képzelni, hogy lesz majd „könnyebb”, mert nem lesz. A kényelemre, biztonságra és az élet gyönyöreire vágyó lélek ezt persze nehezen veszi tudomásul, ám ahogy József Attila írja: „nem vagy szabad, míg a szíved lázad, úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ”. Ha belátjuk, hogy egyebet sem tettünk, csak olyan házat raktunk, amelybe végül háziúr települt, hát nosza, rajta, itt az idő, változzunk meg, mert bár közhellyé vált, de attól még igaz a keleti bölcselet, miszerint, ha változást akarsz, a változás légy te magad.

(A szerző közgazdász)