Milyen Európa kéne?

Meghatározott környezetbe születtünk, amelynek része családunk, lakóhelyünk, az ország, ahol élünk és természetesen Európa is, amelyhez minden korábbinál több szál fűz minket. Az intenzívebb kapcsolat azt jelenti, hogy ami Európában történik, nagyon is befolyásolja mindennapjainkat, lehetőségeket nyit vagy éppen zár el vízióink megvalósítása előtt. Amit látunk, messze nem az, amelyről Európával kapcsolatban álmodni szoktunk, annak éppen az ellenkezője.

Aki ide-oda csapódik, könnyen jut arra a következtetésre, hogy ki kell ebből a közegből válni. Egy régi vicc is eszembe ötlött. Egy kiadós veszekedés után reggel a férj munkába megy. Amikor hazaérkezik, egy cetli fogadja: „Visszamentem a mamához.” Rohan az anyóshoz, és ott találja a feleségét sírdogálva egy újabb cetlivel a kezében, amelyet az anyós írt: „Én is visszamentem a mamához.” Nem lehet folyton menekülni, valahol otthon is kell lenni, még akkor is, ha nem éppen vidám az élet. Törekedni kell arra, hogy ami elromlott, azt közös akarattal és erőfeszítéssel megjavítsuk, hiszen hosszú ideig a kedvünk szerint működött. Ez a helyzet a mi Európánkkal is. Erőnket megfeszítve dolgoztunk, hogy az európai nagy családban ismét egyenrangú tagok lehessünk. Mi tagadás, jó ideig az erőfeszítés meg is hozta a gyümölcsét, kár ezt tagadni. Nyilván jobb is lehetett volna, mint amilyen volt. Ma azt tapasztaljuk, hogy a gyümölcsök vagy megrohadtak, vagy koraérettek, hozzá kellene fogni a közös kert kigyomlálásához, felújításához, hogy ismét minden termőre forduljon.

Az, hogy miért is ragaszkodunk Európához a korábbi formájában, és mit kellene tenni, hogy az elfogadható állapotok visszatérjenek, jelenleg inkább az ábrándok, mint a valóság körébe tartozik, ezért is kezdtem azzal, milyen Európa az, amelyről álmodunk.

Célszerű történelmi visszatekintéssel kezdeni. Európa történetének hosszú évszázadai folyamatosan a népek egymással folytatott háborúi jegyében zajlottak. Elegendő, ha csak a mögöttünk hagyott 19. és 20. századot áttekintjük. A napóleoni háborúkba torkolló, vérgőzös francia forradalom nyitotta a sort. Nem sokkal utána az 1848-as forradalmak söpörtek végig a kontinensen. Ausztria és Poroszország is megvívta a háborúját a német birodalmi státus megszerzéséért.

Az angolok és a franciák ezelőtt viszont kardot rántottak a Napóleon legyőzésében oroszlánszerepet vállaló hajdani szövetségesük, az oroszok ellen a törökök oldalán. Ezt követte a poroszok és franciák összecsapása és ennek eredményeként a modern német birodalom megalapítása. Szinte a semmiből – alig fél század alatt – új középhatalom, ütközőállam jött létre az orosz határon, Románia. A 20. század nyitányát az első világháború jelentette, a teljes kontinens vérzett. A Párizs környéki „békék” okán szinte automatizmusszerűen torkollottunk a második világháborúba. A világháborúk közötti éveket célszerű úgy tekinteni, mint a permanensen háborúzó felek közti két évtizedes fegyverszünet, amikor a felek felkészülnek a minden korábbit messze felülmúló pusztításra.

Az európai, szinte ideális állapot elérését még meg kellett előznie a kontinens négy évtizedes megosztottságának, majd az azt követő csaknem két évtizednek, hogy a majdnem ideális állapotot elérjük. Gondolkozzunk, hogy a két évszázad hány millió emberéletet követelt, a harctéren élete teljében elesett férfit, férjet, testvért jelentett. Családok szétszakadását, kisebbségi létbe kerültek keservét okozta. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy Európa rátaláljon végre természetes létmódjára, az egymás mellett élő államok és népek egyenrangú közösségére, egyfajta szolidaritáson is alapuló szövetségére, ahol az élet dolgairól kisebb-nagyobb nemzeti sajátságok mellett mindenki egyformán vélekedik.
Ez lenne Európa, ahol jól éreztük magunkat, és amelyről ma már régóta nem beszélhetünk. Ez lenne Európa valódi értéktára, ezek az igazi európai értékek.

Ha felébredünk, akkor találkozunk a valósággal, azzal az erőlködéssel, amely arra irányul, hogy Európát birodalommá változtassa, polgárait pedig birodalmi alattvalókká, olyan birodalommá, ahol a törvényekről nem a népek bölcs gyülekezetei döntenek, hanem azokat kapják a birodalmi központból, azokat hírnökök hozzák (direktívák és Soros), és a birodalmi központnak felesküdött helytartók gondoskodnak arról, hogy a helyiek azokat be is tartsák. Törekvésükhöz a birodalmi központ minden lehetséges módon segítséget is nyújt nekik, pénz, paripa, fegyver van bőven, birodalmi rohamosztagokként működő civil szervezetek, a helyi közösségekbe elbújtatott agitátorok, helyi pártokba bújtatott birodalmiak.

Magyarországnak viszont van bőven tapasztalata, miként zajlik az élet birodalmi függésben, hiszen hosszú évszázadokig a Habsburg Birodalom tartománya voltunk. Ráadásul Erdélyt még külön egységként irányították Bécsből, éppen a jelenlegi magyar követség épületéből. A magyarok több alkalommal fegyverrel és vérrel is szabadulni akartak a birodalmi függésből (Rákóczi, Kossuth). A lengyelek is sokáig ették birodalmak kenyerét, ráadásul hosszú évszázadokig részekre szakíttatva. Ez nekik sem tetszett, ez a legkevesebb, amit elmondhatnak.

A Habsburgok végül a magyarok szívós ellenállását látva és külső körülményektől is szorítva, olyan birodalmi szerkezetet javasoltak, amely nekünk is elfogadható volt.

A birodalom fennmaradt annak két nélkülözhetetlen attribútumával, a közös külüggyel és hadsereggel. Erre kellett a két, egyébként minden más ügyben egyenrangú félnek az anyagiakat összedobnia, máskülönben mindenki csinálta azt, amit jónak látott. Nem kellett ide bonyolult intézményi hálózat. Elég volt a két kormány alkalmankénti közös ülése, a nemzeti parlamentek delegációinak néhány összejövetele. Nem szuperbíróságok, birodalmi ügyészségek, főként nem állandóan
ülésező birodalmi parlament. A felek jóhiszeműségébe még az is belefér, hogy a felek egyenként külön hadseregeket is tarthattak. Közös himnuszra, külön k.u.k.-zászlóra sem volt szükség, a közös címer mindkét fél szimbolikus elemeit tartalmazta. A Habsburgok – igaz, a kényszerek hatására – reálisan felismerték, hogy így is lehet birodalmat szervezni. Ez volt az évszázados tapasztalatuk eredménye.

Az EU-ban a birodalomszervezők nem az érintettek beleegyezésével, hanem lopakodó módon kívántak birodalmat szervezni népek egyenrangú közösségéből. Az eredeti intézményi struktúrát, amely lényegében csak az érintett független országok legfelső vezetőiből (állam- és kormányfők) állt, hatalmasra duzzasztották. Költséges intézmények egész sora jött létre. Ezek felesleges struktúrák, hiszen valódi létük csak szuverén országokban indokolt. Az intézmények szerte a világon, főként azok, amelyeknek nincs valóságos funkciójuk, mindent megtesznek, hogy létüket és anyagi biztonságukat minél tovább fenn tudják tartani. Az EU parlamentje például 750 jól fizetett képviselőből áll. Létérdekük, hogy mindenkivel barátkoznak, aki törekvésükben támogatja őket, aki bennük szövetségest lát. Erre sem kellett sokat várni. Ma megdönthetetlen bizonyítékok vannak arra, hogy az Európai Parlamentben a legnagyobb osztag pártokon átívelően azokból áll, akik a népek egyenrangú közösségéből birodalmat óhajtanak szervezni. Nigel Farrage brit politikus európai parlamenti búcsúbeszédében néhányukat az ülésteremben nevesítette is, és ujjal rájuk is mutatott, ám ők elfelejtettek a helyszínen tiltakozni, csupán kényszeredetten mosolyogtak.

Mi tagadás, közös költségen felépült egy birodalmi adminisztráció, alá kellene végre a birodalmat is tolni. Egyetlen nyilvánosan is működő birodalmi intézmény, a NATO már működik, noha működtetésének fő költségeit az EU-n kívülről, az Egyesült Államokból fedezik, amely ország 2016-ig a birodalom gazdaországa volt. Erre a betoló műveletre 2015 körül látták elérkezettnek az időt. Amerikában a „birodalmi” demokraták szilárdan állnak, Hillary Clinton esélyei is kitűnőek. Európát is be kell állítani a sorba, hiszen az élen Jean-Claude Jucker személyében egy kitűnő birodalmi vezető állt. 2015-ben elő is kerül a migránsfegyver, sokáig menekültügynek álcázva. (Ki is tette Szíriát kilátástalan országgá?) 2016-ban azonban Donald Trump alaposan összekuszálja a szálakat. Mindenáron el kell őt távolítani. Négy évig szűnni nem akaróan alaptalan vádakkal illetik. Idén novemberben a választások elcsalásához folyamodtak. Lehet, hogy sikerült. Akkor a feladat: legalább Európát sürgősen be kell darálni. A migránsügyet tovább kell fokozni, Európának újabb 34 millió migránsra van szüksége. A birodalmi direktívákat át kell nevezni európai értékeknek. Akik nem fogadják el, azoktól jogos forrásaikat kell megvonni.

Annak érdekében, hogy a birodalomszervezés legalább részsikert hozzon, bizonyos Soros projektmenedzser előáll azzal, hogy legalább azok az uniós országok adósodjanak el, amelyeket teljesen kézben tart, kiveti az örökkötvény álcanevű kerítőhálót, birodalmi kényszerzubbonyt.

Most van igazán rendelt ideje az európai álomból az ébredésnek, mert holnap talán már késő lesz. Úgy tűnik, a szeretett Európa nem jön vissza. Ideje a bőröndöket előkészíteni, mert lehet, hogy sürgősen menni kell. Ha valami miatt mégsem, bőven lesz idő visszarakni mindent a helyére.

(A szerző közgazdász)