Érzékenyítés – lánc és identitás

Egy normális, tisztességes embernek ugyanis eleve bántotta a jó ízlését, sértette a lelkét, magyarán érzékeny volt arra, ha valakit méltatlanul meghurcoltak, bántottak, ha igaztalanul elítéltek, ha valami a jó ízléshez, az erkölcshöz méltatlan esemény elviselésére kényszerítették. A magyar történelem, no meg a világé, jócskán szolgáltat erre példát, nem kell sorolni.

Átéltük, megszenvedtük, s ez idáig nem kellett különórát vennünk érzékenyítésből. Ki gondolta volna, hogy ennyi tapasztalattal a hátunk mögött azt kell megélnünk, mára az egész világ egy nagy érzékenyítő intézetté változott. Pontosabban változtatták azok, akik amúgy semmi másra nem érzékenyek, mint a saját jólétük, uralmuk biztosítására. Külön érdekessége az intézményesített és világméretű érzékenyítésnek, hogy pont az igazi érzékenyekkel nem törődik. Azokkal, akik nem igáztak le senkit, nem irtottak ki bennszülötteket, el sem hurcolták őket rabszolgának, nem fosztottak ki népeket azzal a céllal, hogy maguk jólétben dúskálhassanak, mi több, a saját munkájukkal próbáltak hazát – és házat – építeni maguknak. S mert ők ilyenek, hát ez idő tájt éppen ezért kellett kidolgozni érzékenyítésük módszereit. Érzékenyítésüket mindarra, ami abnormális, ami természet- és életellenes.

Mondanom sem kell, mi, magyarok, ez idő tájt az érzékenyítés különösen fontos alanyai lettünk. Pontosabban közülünk azok, akik sosem voltunk egyik – eddig létező – rendszernek sem a törvények felett álló kedvezményezettjei, nem laktunk jogos tulajdonosoktól elorozott házakban, nem voltunk anyagi nyertesei az úgynevezett rendszerváltásnak, de még csak pályázatokon sem nyertünk semmit, viszont tőlünk mindig megkövetelték a bizonyítványt, a szaktudást azon a poszton, ahol éppen dolgoztunk, s még akkor sem kaptunk elégtételt, amikor szigorúan a demokrácia nevében lőttek ránk nemzeti ünnepünkön a nagyon demokratikus, valamikor már nyilván érzékenyített haramiák.

S még csak Brüsszelbe se mehettünk el szakmányban hazát árulni. No, de minderre borítsunk fátylat, hiszen a fentebbi cselekedetek elkövetőit már sikerült érzékenyíteni, most mi következünk.

Először is arra kell nagyon együttérzőn felkészülnünk, hogy sikerüljön igazat adnunk azoknak, akik a szemünk előtt számolják fel Európa őshonos népeit, ezek közül is szinte elsőként bennünket, magyarokat. A sorrend nincs a birtokomban, bár sejthető. Azért sem szabad megsértődnünk, ha érzékenyítésünk annak elfogadására irányul, hogy vegyük tudomásul, az anya lehet férfi, az apa pedig nő. Hogy egy ilyen érzékenyítés hol és hogyan kezdődik, arra némi bizonyítékkal szolgálhatok.

Régi kedvenceim a fodrászatok, kozmetikák, de még az autókereskedők helyiségeiben is fellelhető női- és bulvárlapok. Ezekben – mert legtöbb olvasójuk az ifjak, s őket könnyebb bekeríteni – gőzerővel folyik az érzékenyítés. Egy ilyen „nemzetközi” lap címlapját és belső oldalaiból néhányat bizonyos Máté és Dóra története foglalja el. A fiúnevet viselő illető talpig női ruhában látható a képeken, merthogy úgy fiú, hogy közben lány, a sminkje káprázatos, haja szőkített, és csaknem derékig ér. A vele gyöngéden ölelkező hölggyel együtt a szépség ezer arcát mutatják meg nekünk. Mármint a képet kommentáló illető szerint. S mert a lehetőségek ma már végtelenek, olyan fotók is készültek, ahol a fiúnevet viselő illető fiú képében és öltözékében is megmutatkozik. Végtére is vicces lehet, hogy egyik nap fiúnak öltözöm, másnap lánynak. Így változatos igazán az élet!

Mindezzel nekem amúgy az égvilágon semmi bajom sincsen. Tudniillik magánügy. Azzal már inkább, hogy mindezen megjelenési lehetőség látható célja nem más, mint a provokáció. Meglebegtetése annak, hogy mindennel, ami másra cseppet sem, csak magamra tartozik, lehet terjeszteni az abnormálist. Bármiről legyen is szó. Értelmetlenül.

Mert ugyan mit akarhatott „üzenni” például az Andrássy útról kijjebb, egy parkban megrendezett idei pride vagy micsoda néven összehozott összejövetelen sétálgató páros (mindketten láthatóan nőnek születtek) azzal, hogy egyikük kutyaláncon a nyakánál fogva vezette a másikukat. A riporter kérdésére valami olyasfélét válaszolt a láncon lógó hölgy, hogy mindez azért van, mert szörnyű a világ. Egyetértünk. Nem is gondolta, mennyire igaza van! Szerintem viszont azért szörnyű a világ, mert az abnormális divat lett. Csak úgy, unalomból, szórakozásból provokálnak, mert képtelenek értelmessé tenni az életüket. S provokátor irányítóik valóban kutyaláncra próbálják csatolni és azon rángatni az egész világot. Az érzékenyítés célja éppen ez.

A fentebb emlegetett közelmúltbeli példákról csak annyit még, nem lehet véletlen, hogy éppen akkor váltak nyilvánossá, amikor Magyarország és Lengyelország úgy döntött, az apa férfi, az anya meg nő. A már régóta nagyon érzékeny érzékenyítők mindig tudtak időzíteni, maradjunk ennyiben. A divatlap emlegetett – egyébként cseppet sem antipatikus – fiúlány vagy nőférfi szereplője a vele készített interjúban arról is beszélt, idézem: „Nem akarok soha nő lenni, én egy identitás nélküli szuperhős vagyok.”

Soha pontosabban el nem találhatta volna az érzékenyítők szándékát, célját. Mindannyiunkból identitás nélküli lényt faragni. A munka már elkezdődött.

(A szerző újságíró)