Élet és Irodalom

Már csak azért is csalódik, mert a lapnak szerintem mára nem sok köze van az élethez és irodalomhoz – annak az irodalomnak, ami ott olvasható, nem sok köze van az élethez vagy az ott ábrázolt életnek az irodalomhoz.

De igaza van annak is, aki tiltakozik e vélemény ellen, mert minden leírt vagy elhangzó szöveg „irodalomnak” tekinthető (Névtelen Piroska és Farkas Agenor internetes bejegyzése is), az viszont, hogy ki mit tart kanonizált értéknek, továbbadandó nyelvi és elbeszélő epikus, megjelenítő lírai, sorsábrázoló drámai örökségnek, sokkal fajsúlyosabb kérdés.

Korábban említettem egyik cikkemben Láng Gusztáv 1992-ben megjelent Kiskatedra című könyvét annak apropóján, hogy az irodalomtanítás dilemmája állandó: a diákok a tananyagot sajátítsák-e el, vagy az olvasás örömére ismerjenek rá? A kérdés ma is aktuális. A diákok (diáknak tekintve magam is, a tanárt, akinek folyamatosan tanulnia kell) az olykor valós, máskor hamis adatokat könnyen le tudják hívni a világhálóról, nem terhelik emlékezetüket a tárolható memórián föllelhető információkkal. (Helyette sok fölösleges virtuális maszlaggal mérgezik gondolkodásukat – aki kíváncsi a maszlag nevű mérgező gyomnövényre, keresse meg a neten –; s hogy ne legyek álszent: ebbe a hibába néha én is bele szoktam esni.)

Ám a készen kapott információk nem tanítanak meg a gondolkodásra, ami nem az internet bűne, hanem az emberi lustaság mellett Hollywood és a televízió populáriskultúra-deficitje! Ebből a deficitből föl tudja magát építeni egy másik hatalom, irányítva, hogy mit tekintsünk ténynek, arról mit gondoljunk; hogy mit tekintsünk valóságnak, abban hol helyezzük el magunkat. A padsorokban lévő s onnan már kikerült médiafogyasztók vagy boldog idióták lesznek, vagy szomorúak, mert gondolkodó emberek.

Maradjunk a „kiskatedra” helyett a szobakatedránál! Ne álmodjunk álhitet, hogy a „valóságot” látjuk magunk körül, még ha a fikció annak is álcázza magát! Most különösen ajánlott a szobában maradnunk, de jól ügyeljünk rá, hogy mi kerül be a világból a szobánkba! Az önérzetétől, a jogegyenlőségtől, a biztonságától, a sajtó- és vélemény-nyilvánítás szabadságától megfosztott Nyugattól ne várjunk semmi jót. Főleg akkor nem, ha jogegyenlőségről és szabadságról szónokol, megfelelő fizetség ellenében. Ám mivel érvelési keretünk a Valóság mellett az Irodalom, ezért első „leckeként” vegyük elő József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét 1937-ből!

Az első néhány sor kosztolányisan szépen hangzó puszta „szöveg”, nem hiába utal később arra, hogy „most temettük el szegény Kosztolányit”; s mikor a Thomas Mann-nal való együttlét vágyának forrása az „emberhez méltó gond”, figyelmünk fölcsigázódik. Nemcsak Kosztolányi és Babits szépség- és erkölcselvének összehangolására, hanem Arany János Vojtina ars poeticájára is válaszol József Attila: „Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

Az említett „szörnyállam” József Attila korában a hitleri Németország volt, viszont a költő objektíve nem tehette relatívvá a fasizmus veszélyét, mert a hatmillió zsidó kiirtásáról és a 25–50 millió közé becsült sztálini diktatúra áldozatairól sem tudhatott. Költő-Nostradamus voltában ellenben megérezhette, hogy még ennél is szörnyűbb jövő várhat reánk: „s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...” A vers létezik német fordításban is (Thomas Mann zum Gruss), talán érdemes volna megosztani az unió soros elnökségével…

Hogy miért söpörnék le ma József Attilát az uniós pénz- és agymosottak (s vele Thomas Mannt is)? „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb...” Nem számít, ha Európában, a középben, a nőt és a férfit egyenrangúnak tekintjük (én magam a nőt, a biológiait, magamnál sokkal fontosabbnak is), és férfiságunk a biológiai és társadalmi nőiségtől függ.

Aki pedig az alkotmánymódosítás ellen kivetkőzik emberi mivoltából, talán ugyanezt érezheti a József Attila-sorok olvastán, bár nem hiszem, hogy a politikai aktivisták szoktak verset olvasni. Ráadásként a befejező sorok is átértelmeződnek: „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”

Ha véletlenül megosztanák József Attila versének német fordítását, már látom a „szabad” és „független” sajtó főcímeit: „Magyarország egy rasszista költőt ünnepel”. Szegény József Attila – Jaj, szegény Európa!

(A szerző irodalomtörténész)