Új bolygórend

A történészekét is, persze csak ha bevallják maguknak, hogy sohasem lehetnek képesek tökéletesen rekonstruálni egy történelmi eseményt vagy folyamatot, mert ehhez a dolog minden egyes összetevőjét, sőt a bennük részt vevők gondolatait is ismerniük kellene. Az embert magát, akit nem lehet kihagyni ebből, még ha ma még sokan hisznek is abban, hogy az emberiség történelme ideológiák mentén leírható szükségszerűségek láncolata.

Mindez arról jutott eszembe, hogy 1944-ben, december 4-én találkozott Adolf Hitler és Szálasi Ferenc – nevezzük most őket az egyszerűség kedvéért államfőknek – Berlinben. De már itt a kétely, mert valójában egyikük sem államfő, Hitler nemes egyszerűséggel a német nép „Vezére” (németül jobban hangzik: Führere), és a Nagynémet Birodalom kancellárja. Szálasi meg csupán egy báb, de neki is van különleges, igaz, teljesen üres titulusa: ő „Nemzetvezető” (NV). Nyilván a magyar nemzet vezetője, de mivel a maga kreálta ideológiáját, a „hungarizmust” a világ legfontosabb gondolatrendszerének tekintette, helyesebb lenne a „Nemzeteket Vezető” titulus. Azelőtt csak szimplán Pártvezető (PV) volt, aki Európa egyik legválságosabb történelmi sorsfordulóján vette magának a bátorságot, hogy egészen fantaszta tervekkel lépjen fel. Arra példa ez, amikor a legválságosabb pillanatokban a legsilányabb társaság jelentkezik a hatalomért, és külső segítséggel akár sikerrel is járhat. Nem először történt ez akkor, és bizony járhatunk még így mi is, itt, a 21. században.

Szívesen ott lettem volna ennek a két embernek a találkozóján, igaz, nem mint nyilas miniszter vagy nemzetiszocialista írnok. Talán inkább egy tál salátának, pohár víznek, Speer-tervezte széklábnak álcázva. Az biztos, hogy Hitler úgy kívánta a találkozást a botcsinálta nemzetvezetővel – Magyarország már március óta német megszállás alatt állt –, mint üveges tót a hanyatt esést. Amúgy is nagyon elege volt e népségből, Horthy Miklósból, akit fogságban tartott egész családjával, meg általában is a magyarokból, „akik nem akarnak harcolni, saját országukat sem védelmezik. Államuk nem szociális, a nép úgy látja, ezért nem érdemes harcolni.” Bezzeg Németországban! Ott a népnevelés már olyan fokot ért el, hogy valójában nagyon is jó, hogy porig bombázzák a városokat az ameri­kaiak és angolok, mert így az egész nép állandóan a fronton van. Nincs hátország, amely elárulhatná a hadsereget, mint tette ezt 1918-ban. Nem lesz „forradalom”. Mindenki átérzi a harc súlyát, végső kimenetelének tétjét. A romokból meg új városok születnek. Borzasztó beszéd, de nem logika nélkül való. Pusztán a Führer szuggesztív erejével magyarázni, hogy a nemzetiszocialista németek – apró túlzással – az utolsó házig védték magukat, a rendszert, az eszmét, túlságosan leegyszerűsítő lenne. De nem elhanyagolható. S még kevésbé, hogy a hátország porig bombázása miatt – mivel a szövetségesek egyáltalán nem csak katonai célpontokat támadtak – minden civil német is a front kellős közepén érezte magát.

Szálasi már régen kopogtatott a berlini kancellária hatalmas ajtaján. Félő volt, hogy mire oda jut, se ajtó, se kancellária nem marad. Élete legnagyobb napjára várt türelmetlenül, amikor találkozhat Hitlerrel. S elmagyarázhatja neki néze­teit a hungarizmusról. Leveleket is írt a Führernek, „Memorandumokat”, amelyek valószínűtlen, hogy a német Vezér elé kerültek. Szerencséjére, mert biztosan újabb dührohamot kap, vagy depresszióban, remegő kézzel a revolver után nyúl. Mert ez a magyar világmegváltó kifogásolta Magyarország megszállását! Amikor az csak önzetlen segítségnyújtás volt a szovjetek elleni harchoz. S olyanokat ír, hogy ezt „tudomásul veszi…, de azt közli – nemzete nevében –, hogy a megadott alapokon a további lépéseket már ő akarja megtenni saját akaratából, saját kezdeményezéséből, önerejéből olyan férfiak vezetése alatt, akik ugyanúgy megszülettek, újjászülettek és keménnyé edződtek az elmúlt évtizedek tűzviharában, mint a német nép új életének férfiai”. Ezt közli!

Ha a memorandum mégis Hitler elé került, gyorsan Morell doktorért kellett küldeni. Albert Speer feljegyezte, hogy miután Hitler Klessheimben Horthy Miklóssal „tárgyalt”, s ott Horthy durván elutasító volt az ő „segítségnyújtási ajánlatával” szemben, és talán érzékeltetett némi felsőbbrendűséget is, a Vezér orra taszítóan szélesre tágult, fakó színű és visszataszító lett az arca. Épp csak nem ütötte meg a guta.

Szálasi nem említhető egy lapon Horthyval, lehet, hogy a Führer jobban is érezte magát vele. Pedig a „nemzetvezetőt” errefelé semmire sem értékelték. Hiszen még a Horthy elleni puccsot is maguknak kellett csinálniuk. Hitler amúgy is mással volt elfoglalva. A Vörös Hadsereg vészesen megközelítette Kelet-Poroszországot, Königsberget. Hamarosan átgázolt Eylaun, ahol Napóleon vesztes helyzetből véres csatában győzött az oroszok ellen. (Egy ilyen győzelem éltette Hitler reményeit is. Ilyesmiről álmodott.) Közben a szovjet páncélos ékek már Berlint fenyegették. Magyarországon minden erőfeszítés ellenére bezárulni látszott az ostromgyűrű Budapest körül, és körvonalazódott az elképzelés, hogy miként északon Königsberg, a Kárpát-medencében Budapest lesz „Európa-erőd” legfőbb bástyája. Nyugaton készült a nagy SS páncélos offenzíva az Ardennekben. Nem ötven óráig tartott, és ijesztő volt.

Hitler még utoljára beszédet intézett a csüggedt és egyre ingerültebb tábornokaihoz. A történelemről beszélt, Nagy Frigyesről (ahogy a vereségből győzelmet kovácsolt), de leginkább arról, hogy csak egy alapvető törvény létezik: a legkiválóbbak és legerősebbek kiválasztódása. Ez határozza meg az igazság és az erkölcs lényegét is. Hitler érezhette a vég közeledtét, és üzent is: ha gyengébbnek bizonyul a német nép, zúgolódás nélkül kell a történelemnek ebből a szakaszából kilépnie. A tábornokok megértették, hogy ez a megsemmisülés. Ezért amikor Hitler azzal fejezte be, hogy „minden erőt mozgósítani, és a harcot az utolsó töltényig folytatni”, megbabonázva, „Heil Hitler!” kiáltással fejezték ki érzelmeiket. S mentek harcolni tovább. Ezzel megpecsételődött Budapest sorsa is.

Hitler és Szálasi találkozója végül létrejött. Utóbbi a „magyar Nemzetté nemesedett népszemélyiségeknek Pártunkban és Mozgalmunkban gerincet és lelket kapott részeinek nevében” szólt. Ezt lefordítani sem lehetett.

A Führer inkább előadott egy szokásos monológot. Őt már kevéssé érdekelte Szálasi víziója a „nacionalista és szocialista életösztön földgömbirányításáról és földgömbrendjéről”. Már tudta, hogy le kell költöznie sírkamrájába (a bunkerbe), amit öt méter betonnal és két méter földdel fedtek le. Tetszetős de felületes gondolat lenne, hogy leköltözött vele a német nemzet is, de nincs így. Legfeljebb tényleg kilépett a történelem egy szakaszából.

Hogy mit eredményezett az „államfők” találkozása? Szálasinak megmondták, hogy mi a feladat: kiürítés, megbénítás és lerombolás. Főleg Budapesten. Főleg a hidak tekintetében. A németek előszeretettel fogalmaznak pattogó jelszavakban. Szálasi vérszegény kifogásaira Hitlernek komoly érve volt: „Budapestet már csak azért is védeni kell, mert ha elveszne, vissza kellene foglalni.” Vajon Szálasi összeérintette-e bilgeri csizmájának sarkait az asztal alatt? Azt is mondták a németek, hogy mély árkot kell ásni a Balaton és Budapest között. Beregffy honvédelmi miniszter gondterheltem megjegyezte, hogy ehhez nincs Magyarországon szükséges számú ásó. Guderian megígérte, hogy az ásófronton kisegítenek. Időközben megkezdődött a Budapestért vívott csata. Bezárult az ostromgyűrű. Megkomorodtak az arcok. Szálasi a „gyepűk” felé vette az irányt. A soproni nyomdát Beregffy tábornok leállíttatta, mert várták a „Nemzetvezető” kéziratát az új bolygórendről. Budapest elesett. A Vörös Hadsereg március 9-én felvonulást tartott a városban. De az csak véletlen lehetett, hogy éppen erre a napra esett Rákosi Mátyás születésnapja.

(A szerző történész)