Ki visz át minket a túlsó partra?

A november idusi magyar nyelv napján (amely idén a baljós, mások szerint szerencsés péntek 13-ára esett) eszembe jutott Kosztolányi vallomása az anyanyelvről s az 1933-ban közölt tíz legszebb magyar szó, a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír listája. Mivel számomra minden nap a magyar nyelv, a magyar költészet, a magyar kultúra, a magyar tudomány napja a dátumtól függetlenül, az év 365 napján, bármikor felidézhetők e jeles napok.

Az aktualitások tragikusan dramatizált voltáról nem a nyelv és költészet, nem a kultúra és tudomány tehet – a tisztességes nyelv és költészet, kultúra és tudomány teszi a dolgát: mintegy az arisztotelészi Nikomakhoszi etika vagy a krisztusi tevékenységelvek jegyében egyezteti össze az egyéni jót a közösségi Jóval –, hanem a tudatlanság mellett a tudatos, identitás- és nemzet­romboló tervezés a bűnös. A nyelvi értelmezések (nyelvi relativizmusok) kisajátítása, az őserőt kifejező költészet s az értékképző kultúra őserejét rohasztó genderizálás, amelynek mára egyes tudományos irányok is a talpnyalói lettek. (Hovatovább még egyházi intézményekben is működhet a genderideológiát tudományos színbe öltöztető kutatói műhely, ami nem biztos, hogy összeegyeztethető az intézményi küldetésnyilatkozatokkal…)

Különösképp a mai időkben érzem az aktualitást, amikor tapasztalatom szerint mindegyik említett szó sír, s ahogy a nemzeti azonosságkeresés a nemzetközi bűnös szövetkezések lajstromainak az élén áll. Bűnszövetkezetről persze csak akkor mernék írni, ha tudnám, hogy a nemzetközi jogrend nemcsak a jogot és rendet, de a nemzetet és az önrendelkezést is figyelembe veszi, mert ehhez képest lehetne meghatározni a bűnt és nem ideológiai érdekalapon, noha már az első kettővel, a joggal és renddel is lehet valami baj. S ha a szólásszabadság liberális értelmezése szerint nemcsak arról lehetne szólni, amiről szabad, de arról is, hogy valaki miért nem érzi magát szabadnak – például ha ez a valaki a balliberális véleményterror miatt érzi magát a szabadságától megfosztottnak…

Nem vagyok jogász, politológus, alap- és emberjogi szakértő. Láthatatlan, de látható – mert „másképp” gondolkodó –, egyszerű ember vagyok, és hivatásom az irodalom tanítása. Ezért jut eszembe például a „libernyák” Petőfi (az általam nagyra becsült Kenyeres Zoltán professzor jellemezte így a költőt a Népszava egyik őszi hozzászólásában, nem kevés kritikai iróniával), aki A XIX. század költői című ars poeticai versében a 20. és 21. századról is írt. „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”

Petőfi még a jakobinus „szabadság, egyenlőség, testvériség” elvétől volt elvarázsolva, s közéleti költészete is ezt tükrözte. A Petőfit illető „libernyák” jelzővel nem értek egyet: a reformkori liberalizmusnak, így Kölcsey vagy Kossuth hitvallásainak, évtizedek múltán az Ady-féle szabadelvűségnek sem volt túl sok köze a mai, elfajzott liberális eszmékhez. Főleg azért nem, mert a reformkori liberalizmus édestestvére volt a nacionalizmus, amely a nemzetiségi problémákat sem mellőző romantikus eredetiségelvben a nyugati kultúrák másolása helyett az eredeti magyar szellem nyelvi azonosságának megtalálásában is megnyilvánult.

A Kánaán ugyan nincs itt, mert a szellem napvilágát is beárnyékolja az ideológiai szmog – s nem tudom, hogy Petőfi ma mit gondolna erről –, a bőség kosarát a meglehetősen táguló gazdasági olló vágja miszlikbe folyton, és a 21. századi gyakorlat teljesen ellentmond Petőfi 19. századi jóslatának: a jognak asztalánál nem foglalunk egyaránt helyet.

Petőfi bizonyára nem gondolt arra, hogy a jog asztalát a „Klub” törvényei szerint fogják elrendezni, sőt az ülésrendet is így alakítják ki. A Klub csak a saját szabályaival törődik, és mindig van egy bizonyos felsőbbrendűség-tudata, ami miatt hajlamos nem tudomásul venni, ha úgy tetszik, módosítani a Klubon kívüli jogszabályokat. Amikor az általános, a Klubon kívüli szabályokra hivatkozik, úgy a Klubon belüli szabályokra néz, s a gondolatterror jegyében senki másnak nem szabad semmi másra gondolnia. (Nem szabad gondolni például az uniós költségvetés mai meghatározatlan normáira sem, amelyek csak azért nincsenek meghatározva, mert a Klub működését is lehetetlenné tennék.) Vajon ki visz át minket a túlsó partra, Nagy László versét is felidézve, ahol már nem a Klub-szabályok érvényesek, hanem azok a jogok, amelyeknek asztalánál mind egyaránt foglalhatunk helyet?

A Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című versét értelmező Görömbei András tanárom volt a debreceni egyetemen, Tamás Attila, Fülöp László, Imre László, a fiatalabbak közt Debreczeni Attila mellett tőle tanultam a legtöbbet. Magyar és francia szakos tanulmányaimat egészítette ki négy féléves, diplomás kurzusom, a 20. századi magyar irodalom, s itt Nagy Lászlóról is tananyagon kívüli ismereteket szerezhettem. (Az újságíró Móriczról írt könyvemnek lektora volt Görömbei, miatta lett teljesebb a könyv, ám alább úgy emlékezem rá, hogy vele gondolkodom, folytatva a megmenekülés kísérletét.)

A Ki viszi át a Szerelmet (kérdőjel nélkül a címben) az ’56-os forradalom győzelme s a rövid szabadságharc bukása után született. Görömbei szerint az ötvenes évek második felében Nagy László lírájában a társadalom gondjaival és „az emberi létezés kínzó kérdéseivel való küzdelemben a morális vitalitás erői szerveződtek csillagragyogású rendszerré. Olyan kétségeken nő úrrá ebben a poklokat járó küzdelemben a költő, melyek már-már léte értelméhez írtak kérdőjeleket.” Akár a kérdőjelek kitétele nélkül is – hiszen voltak és vannak olyan történelmi élet- és léthelyzetek, ahol a kérdőjelek fölöslegessé válnak, és a kérdezőt is büntetik.

Ezért nyugtalanító a vers. Hasonló helyzetben vagyunk 2020 őszén, mint két emberöltővel ezelőtt. S azért nyugtalanító e helyzet, mert 2020 fiatalságának nincs fogalma arról, hogy milyen társadalmi és létállapotban született a vers. S döbbenetes, mert minden időben képes felidézni a létezés teljességét megsebző hiányt. Még az egyetemes összefüggések látása sem kell hozzá, elég a személyes reményre gondolni… „Ennek a remény elvét perlő nagy küzdelemnek összegző érvényű remekműve” az 1957-ben keletkezett kis „dal”.

Nem biztos, hogy 2020 ifjúsága ismeri a verset, bár a 8. és a 12. osztályban kötelező tananyag, s egy nem reprezentatív közvélemény-kutatás szerint a 12 legszebb magyar vers egyike. Olvassuk ezért újra együtt: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

Felkiáltó kérdésekből építkező a monológ: a kérdőjeleket a vers végén a felkiáltójelek, felszólítások váltják föl. Vagy a figyelmeztetések. A végleg lemerülő (elmúló/alászálló) élet nem pusztán a fizikai megsemmisülés személyes félelme, hanem a pusztulás metafizikai szorongásának kifejezése. Az én életem a te léted is, ami engem foglalkoztat, az a te sorskérdéseid része, az én drámámban ott van a te tragédiád, s az én kétségeimre neked is kell válaszolni!

Ugyanakkor egészen személyes a kétségbeesés – Görömbei asszociá­ciói nyomán: a költői létezés vagy nemlétezés (az elhallgatás) döbbenetébe vezet. Közösségi, mert az ötvenes évek diktatúráját (az elhallgattatás kényszerét) fejezi ki. Ezt erősítheti meg a költő akkori címadási rendszere: a deres ág asszociációs köre a Nagy László-líra állandó jelképe, lásd 1957-es gyűjteményes kötetét (Deres majális), a Havon delelő szivárvány záró képeit (ki ne hűljön a nagyvilág). Bár a szivárvány bibliai jelkép, az ószövetségi motívum helyett mégis evangéliumi, krisztusi a jelentése, mert a szivárványt az ember szerzi meg a „poklokat legyőző önmegváltása eredményeképpen”. A Ki viszi át a Szerelmet szivárványra fölfeszülés képéből „az éltető reménységért vállalt áldozat értelmét olvashatjuk ki” – s ne feledjük: 1957-et írtunk. S ne feledjük: 2020-at írunk…

Hat kérdés alkotja az első, leltározó szerkezeti egységet, s mindegyik a hiányt szólaltatja meg, a veszteségérzés, az ebből fakadó tehetetlenség költői dühét. „Ez a teremtő és dühös keserűség magyarázza a vers legmélyebb zengésű, legnagyobb feszültségű képét” (káromkodásból katedrálist). A vers utolsó négy sorában már nincs kérdés, a koráb­biakból felkiáltások és etikai imperatívuszok lesznek. A holtak fölött köröző keselyűmotívum (a pusztítás és pusztulás dögmadara) is új jelentéssel ruházódik föl. A keselyű elrettenthető, legyőzhető, de ehhez értékek kellenek.

Melyek ezek az értékek? Mit jelent az ezeket összegző fogalmi szimbólum, a Szerelem? Nem az, amit férfi érez a nő iránt vagy fordítva. Talán ez a Jó(ság) princípiuma, mégsem elvont, hanem konkrét, közvetlen, mondhatni: cselekvő jóság, a szándékot megvalósító cselekvés. Hogy megmentsük a jóságot, azért – fogunkban tartva azt – akár önmagunkat is föl kell áldozni. Ezért lehet ars poetica a vers, de mások felelősségének a megszólítása is: Ki viszi át?, ki fogja vállalni, hogyan létezhet, hogy morális evidenciák mellé nem szegődnek egész társadalmak? Ezek a kérdések egyben vádak is. A létezés értelme forog kockán: a Jóság.

Ekképp a túlsó partra csak a Jóság révén juthatunk át, az emberi arccal, az emberséggel, amelyben Nagy László még reménykedett. Hogy lehet-e (emberi) arcunk a 21. században, azt egyelőre nem tudom. Ahhoz előbb magunkra kellene ölteni a krisztusi arcot. Hazugságok, csalások nélkül.

(A szerző irodalomtörténész)