Demokratikus vagy inkább „jogállamot” akarunk?

A címből első olvasatra az derül ki, hogy szerzője elvesztette a józanságát. Tanulmányaimat és eddigi munkáimat illetően nem jogász vagyok, tehát jogosnak tűnik a felvetés, hogy miért nem marad a suszter a kaptafánál. A suszter ugyan ott marad, de az állampolgárok (a suszter és a nem jogászok is állampolgárok), akik úgy gondolják, hogy harminc éve demokratikus államnak a polgárai most kétségbe vannak esve, mert úgy tűnik, hogy demokratikus állam mégsem jogállam. Valóban miként is lehet egymás alternatívájának feltüntetni a demokratikus államot és a jogállamot? Nem arról van-e szó, hogy a demokráciában a nép által választott képviselők alkotják meg vagy változtatják a jogszabályokat, mindenkor ügyelve, hogy ez a többség érdekeit szolgálja? Ellenkező esetben a korábbi kisebbségből szerveződő új többség útilaput köthet a soron következő választásokon a talpukra. Nem arról szól-e a megmásíthatatlannak gondolt igazság, hogy a demokratikus állam éppen működési mechanizmusai miatt maga a jogállam, ahol a jog uralma biztosított, tehát demokratikus állam és jogállam nem állítható fel ellentétpárként, egymás alternatívájaként? A legutolsó évtizedben éppen nekünk, magyaroknak (és esetenként másoknak is) bőven jutott a leckékből, hogy az ügyek, amelyekben szilárdan hittünk, már látszatra sem olyanok, mint amikor hittünk bennük. Véleményem szerint ennyi rávezetés feltétlen szükséges, hogy a lényegi mondanivalóra rá lehessen térni.

Hazánk európai uniós tagsága és az abban eltöltött másfél évtized volt szükséges ahhoz, hogy a demokratikus és az „új európai mintájú” jogállam között a megkülönböztetést megtegyük, ha kissé megkésve is. (Itt is érvényes, hogy „ha még egyszer azt üzeni”.) Amikor még be sem léptünk, máris sok szívességet kértek tőlünk a leendő tagságért, főként gazdasági jellegűeket, mint a kereskedelem és a külföldi befektetések liberalizálása, amelyekből nagyon sok hasznuk származott és származik ma is a befogadóknak. Már ezekhez is szükséges volt a hazai jogrend igazítása. Amikor a tagsághoz szükséges belépési tárgyalásokat elkezdtük, minden tárgyalási fejezetben (ezekből több mint harminc volt) meg kellett oldani az úgynevezett jogharmonizációt. Szinte minden kormányülés az aktuális jogszabály-előkészítéssel kezdődött. Feladatkörömbe (miniszteri és programkoordinátori minőségben) tartozott az ezekhez kapcsolódó intézményi felkészítés és annak finanszírozása részben az előcsatlakozási alapokból és hazai forrásokból az EU felügyelete mellett.

A jogharmonizáció és az intézményfejlesztés a teljes kormányzati szférát érintette.

(Az akkori HVG-ben a „hiteles tájékoztatás” jegyében az egészről azt lehetett tudni, hogy ez egy főosztályvezetői szintű munka) Hazánk – és egyébként a többi ország – csak akkor léphetett a magasságos EU-ba tagországként, ha minden addigi tagország minden egyes tárgyalási fejezetet EU-jogostul jóvá is hagyott. Akár egyetlen ország egyetlen fejezettel kapcsolatos egyetlen kifogása megakasztotta a folyamatot. Volt alku és részünkről engedmény is bőven, és ezeknek a törvényekben is tükröződniük kellett. Rengeteget kellett azért dolgozni, hogy csatlakozásra késznek nyilvánítsanak bennünket. Azt, hogy ez még mindig így van, azaz, hogy hazánk még minden uniós mércével mérve jogállam, éppen az egyik Magyarországot nyilvánosan minden fórumon jogállami problémákkal becsmérlő balliberális EU-parlamenti képviselőtől (Donáth Anna) hangzott el: az igazságügyi miniszterünknek jogi szempontból teljesen igaza van, az érvényes és alkalmazott jog területén rajtunk nem található fogás. A nyilatkozatot baráti körben tette, de kiszivárgott (sajnálatos baleset). Ezek után akkor mi is a probléma a hazai jogállammal? Jogállam-e a mi demokráciánk?

Nézzük, mi jött a csatlakozás után. 2004-es tagságunk óta is sorjáztak az újabb és újabb uniós direktívák, amelyeket bevezettünk a jogrendbe. Sok olyan dolog lett a „miénk” is, amely inkább káros, mint hasznos. Egyre inkább olyan direktívák jönnek, amelyek a társadalom többsége által károsnak tartott jelenségeket és csoportokat karolnak fel, azoknak garantálnak védelmet. Az áldozatoknak kevesebb a joguk, mint az elkövetőknek, akiket nagyvonalúan büntetésük mérséklésében részesítik, míg az áldozatok kárpótlásáról nem gondoskodnak. (Kozma-gyilkosság, Szögi tanár úr esete stb.) Szinte minden a normalitástól eltérő magatartásforma jogi védettséget élvez, még akkor is, ha arról akár fiatalkorúak
mentális és fizikai károsodása bizonyítható.

Javító szándékú felzárkóztató oktatási gyakorlatot szegregációnak minősítenek és anyagilag is szankcionálnak. Egyre szaporodnak felháborító bírói ítéletek. Nem tudok teljesen egyetérteni a leköszönő főbíró véleményével, amely szerint az ítéletek nem a közönség ízlése szerint történnek. No de ilyen növekvő gyakorisággal éppen nagyon is ellene? Ezek szerint a választónak nincs joga rosszallásának hangot adni és esetleg politikai döntésében is kifejezésre juttatni (választások). A felháborító ítéletek egy részének éppen az uniós jog átvétele az alapja (börtönbizniszügyek, brutális gyilkosok büntetésének elengedése vagy a hírhedt gyöngyöspatai szegregációs ügy). A vitathatatlanul birodalmi elkötelezettségű hajdani EU-bizottsági elnök, Juncker mondta spicces állapotában, fellőjük a kísérleti léggömböt, ha nem lövik, akkor jön a következő, aztán jogként beültetjük a tagországok jogrendjébe. A folyamat végén nincs visszaút, megérkeztünk a birodalomba, a jog egyetlen forrásához.

Ha ezeket az ártalmas birodalmi jogszabályokat mégis változtatni akarjuk, akkor jönnek az eljárások. 2015 óta ez a birodalmi leirati szemléletű jogállamisági ügybuzgalom direktbe kapcsolt. Egyben ki is egészült az unió írott és kodifikált jogának nyílt megbecstelenítésével. Igen, a migrációról van szó. Mindenek előtt az egészet sokáig egyszerűen menekültkérdésnek álcázták, de elfelejtették az alapszabályt, hogy a menekült addig menekült, amíg az első biztonságos országba ér. A még mindig érvényben lévő schengeni határvédelmi kötelezettségről is megfeledkeztek, akik ennek eleget tettek (Magyarország), azt kemény nyomás alá helyezték, akik megszegték, azokat kritika helyett erkölcsi és anyagi elismerésben részesítették. Tették mindezt úgy, hogy az unió tagországai egyetértésével nem rendelkeztek, de befogadási kötelezettségeket kívántak velük szemben is érvényesíteni. A nemi rendellenességek normává emelése még a migránsügynél is meredekebb. Csúcsra járatják az eddig is követett gyakorlatukat, hogy a kisebbségek közül kifejezetten
a társadalom egészséges működésére veszélyesek részesülnek „jogállami” védelemben, miközben az igazán védelemre szorulókra ügyet sem vetnek. Ilyen például az Európában található kisebbségi nyelvhasználat védelme, nem is beszélve a több mint ötvenmilliónyi őshonos kisebbség „jogállami” védelméről. Őshonos kisebbségek teszik ki az unió népességének több mint tíz százalékát. Ami a kisebbségi nyelvhasználatot illeti, éppen a legnagyobb országokban (például Franciaország) tapasztalható ezek legmostohább kezelése.

Ami 2015 óta folyik, az kifejezetten birodalmi tempó. A múltban a birodalmak soha nem törődtek azzal, hogy az újabb és újabb területek és népek kívánnak-e a birodalomban élni. Az ellenállást rendre nyers katonai erővel küzdötték le, azaz hódítottak. A törvényeket pedig diktálták, mint ma Brüsszel. A terjeszkedés árát és a birodalom növekvő működtetési költségeit mindig a meghódítottakkal fizettették meg. Ezt tette a Római Birodalom meg Dzsingisz kán, de modern kori utódai is. Az angol világbirodalom is erre épült.

Az európai kontinensen még egyes, a Római Birodalomra emlékeztető jegyeket is megtartottak. Bonaparte Napóleon egyenesen császárrá (nem királlyá) koronáztatta magát, Adolf Hitler is birodalmat szervezett, és az országot (Németország) is ennek megfelelően nevezte el (Harmadik Birodalom). A terjeszkedést az élettérszükséglettel indokolta.

A nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverek azonban a birodalmi hódítókat eltérítették a fegyveres hódítástól. A szegények atombombái (vegyi és bakteorológiai) ellen ők sem érzik magukat védve. A fegyveres hódítást ma a pénzen keresztül végzik, ráadásul egy magánpénzen, amely bár egy országnak hivatalos pénzneme, de az állam (Egyesült Államok) legfelső vezetőjének beleszólása nincs sem a pénzügyek intézőinek személyébe, sem abba, hogy mit csinálnak.

Hazánkban először 1981-ben dördültek el a pénzfegyverek, amikor elkezdődött az IMF-tagságunk. Ez a korszak több mint három évtizedig tartott, amikor sikerült megszabadulni tőle. Ma olyan pénzfegyvert fordítanak ellenünk, amelyet ráadásul a magyar munka fabrikált. Nálunk a nagy EU-országok cégei rengeteg pénzt keresnek, amelyből táplálják saját országuk költségvetését. A tagországok – mi is – befizetünk a közösbe, amelyből a pénz egy része jogos járandóságunk. Ennek kifizetését kívánják birodalmi fegyverré alakítani, ehhez kell a „jogállam”-halandzsa. Ezek éppen a birodalmi építkezés alapkövei.

Hajdan Csurka István mondta, hogy elmentek a tankok, itt vannak a bankok. Ma már bankok sem kellenek. A „jogállam” és a pénz az új birodalmi fegyver. Ennek a jogállamnak azonban köze nincs a demokráciához, tehát nem kérünk belőle.

(A szerző közgazdász)