Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Hatodik lépés

Értem én, hogy a nevetés segít, s még talán azt is elhiszem, hogy az immunrendszerünknek jót tesz. Értem, hogy a folytonos tevékenység, a munka, a pörgés, ahogy ma mondogatják, hasznos. Segít túlélni, talpon maradni

Még inkább értem a hagyományok erejét, hogy történjen bármi, a hagyományokhoz, szokásokhoz ragaszkodni kell. Értem, hogy a fiatalok nem tudnak a halálra gondolni, s azt is, hogy könnyen túlteszik magukat az ilyesmin. S ha mégse, az a nagyobb baj, mert végzetesen eltörhet valami a lelkükben, összezavarodhat valami a szívükben. Értem azt is, hogy nem állhat meg a világ, a vonatoknak menniük kell valahová messzire, túl a hegyeken, át az alagutakon. A gyártósoroknak termelniük kell, és a kétszáz televíziócsatornán adást kell csinálni, mert hová jutna a világ hírek nélkül? Értem, hogy mindenki nem gyújthat egyszerre gyertyát, s nem révedhet a pislákoló fénybe üveges tekintettel. S ha mégis lenne ilyen kiváltó ok, az is elcsúszna az időzónákban, s amikor én éppen meggyújtanám a gyertyát, a föld túlsó részén az emberek már rég belekerülnének újra a mindennapi szokásos nyüzsgésbe.

 Végzetesen összeszűkült és egyben kitágult a világ. Biztosan jó ez, biztosan hasznos, de mégsem szolgál egy merész közös nevezőt, a megértést, együttérzést. Itt, a magányos házak közt sincs semmi megfellebbezhetetlenül közös már. Talán csak az Esthajnalcsillag és a Hold. Itt, lent szétszelve a kúriák. Az egyik utcában gyászolnak. Csendben ülnek a sötétben, nem tudják mit mondhatnának. Néhány saroknyira harsány nevetés, jókedv, vidámság. Nem tudnak egymásról az emberek, s még rosszabb, ha tudnak s számon kérik egymáson az összevissza forgó Föld hangulatait.  Amott izgulnak, nem láthatják szerettüket, kórházban küzd az életéért. Tudnak thaiföldi cunamiról, távoli rengésekről, bálnák és delfinek szokásairól, rabolt kincsekről, luxusautók trükkjeiről – lám, üvegből van az ajtaja! –, s tudnak a politika kisded játszmáiról. Tudnak? Gondolnak valamit, amit az eszükbe lőttek, valamit, de egymásról már semmit. Annyit sem, hogy ki halt meg, annyit sem, hogy ki született. Talán majd feltűnik valakinek néhány év után, hogy az öregúr, aki biciklijét tolva minden este elporoszkált valamerre és vidáman tisztelgett, már régen nem jár erre. Vagy hogy kisgyermekek rohangálnak az utcában, kiabáló szüleikre fittyet hányva, akik emlékeztetnek egykori sajátjainkra. Késő lesz megkérdezni, hová lett az a bácsi, sőt kínos is, mert a nevét sem tudták, s már késő lesz megkérdezni, kik ezek a srácok, akik térdig gázolnak a gesztenyefa lehullott leveleiben, s maholnap csak nevetnek a bolond öregeken.

 Értem én, hogy a gyászolókkal nem lehet nevetni, az elbizonytalanodott, elfáradt emberekben több a kín, a megbánás. Azt is megértettem ebben az évben, hogy a szokásaink sem elég erősek, nem erősebbek, mint a félelmeink. S ez baj. Nem, nem azért ágálok, hogy jöjjünk össze s nevessünk a halál képébe. Olyan vírus leselkedik ránk, amelynél kevés alattomosabbat tudok elképzelni. Amely könnyű kis kalandot ígér fiatalnak, egészségesnek, s közben a halál felkúszik egy érintésen a szívünkig. Ez valami egészen döbbenetes, majdnem azt mondtam, hogy ilyet csak ember teremthet, ember produkálhat. Akkor viszont csak az a kérdés, hogy ember megfékezheti-e? Elhordhatja valaki ezt a kórt?

 Szokások és félelmek. A nemzetiszín zászlót mind kitűzhettük volna most október 23-án. Az ablakunkba gyertyát tehettünk volna október 6-án vagy november 4-én. Március 15-én is alig volt zászló a házakon. Pedig a gumibotos, gumilövedékes banda az odújában sziszeg. Vajon miért a halottak napja a legerősebb? Miért csak akkor égett százezer mécses a temetőben, megindító, földöntúli atmoszférát teremtve a ködös, nedves estében. Miért nincs az új élet napja? A születésé. Értem én, hogy miért. Lehetne, persze. De én is homályba hajlón merengek itt a kertben a vékony jéghártyát simogatva a hordón. Szívesen lennék angol a valaha volt gyarmatokon vagy orosz Szibériában, akiknek a délutáni tea olyan talapzat volt, amelyre egy birodalmat lehetett alapozni. Persze a flotta, a fegyverek, a hadsereg, a közigazgatás, a kereskedelem, a pénz. Igen, de az ötórai tea! Valahogyan akkor omlott össze a brit birodalom – a hatvanas évek elején lehettünk –, amikor egy lemezgyári menedzser felhívta John Lennont, akit nem tudtak adni, mert teaidőben fürdött! De a méltatlankodás nem volt már elegendő, hogy Lennon ne kapjon szerződést. Hogy isznak-e Oroszországban még teát a vodkához, nem tudom.

Élni kell és lehet, de a legkínzóbb érzésnek éppen azt tartom, hogy egyetlen perc sincs, hogy az elmúláskor mi, akik még kis időre maradunk, megálljunk és kilépjünk a ránk kényszerített szerepekből. Nem halottak napján, s nem is a csak a ködös őszi estéken. Egy perc sok, mégsem elég. S van, akinek egy élet is kevés, hogy emlékezve elmenjen egy misére, istentiszteletre, az ateisták beleolvassanak az elhunyt művész könyveibe, meghallgassák lemezeit, az emberek kedvesen, halkan elbeszélgessenek az öreg szabóról, képkeretezőről, könyvkötőről, akinek munkái ott vannak a szekrényben, falon, polcon. Átmenjenek a szomszédba, hogy együtt üldögéljenek egy kicsit a parasztember hevenyészett ravatalánál, aki kemény munkával túlélte az elmúlt sötét nyolcvan évet. S egy pohár ital mellett testközelben átérezzék, hogy őt már hívták, s ő ment, ahogy rendjén valónak találta. Memento mori.

  Most sok váratlan halottunk van. S még több lesz, szinte már a szélben is érezzük a halál közelségét. Sok a betegünk. Akik akkor gyógyulhatnak meg, ha szeretettel legyőzik ezt a válogató vírust. Nem fog mindenkinek sikerülni. (Elvezeti-e hozzám is hiúságom e törtetőt?)  Akinek küldetése van, nemes küldetése, még annak sem biztos, hogy sikerül. Mert lehet, hogy hívják. S van még baj más is elég. Ilyenkor kellene nagyon összetartani. Nagyon vigyázni egymásra. Már csak szokásból is. Piros nadrágban vigyorogva nem örülni, hogy a meglévő bajra még rá lehet pakolni más bajokat is. Magyarul szólni magyar ellen. Telefonszámokat megosztani, hogyan lehet segíteni a fázó hajléktalanoknak, miután uszítottak, hogy be ne menjenek a fűtött szállókra. Összevissza beszélni, de annyit és annyiszor, hogy sokan elhiggyék: olyan segítség jönne, de olyan! Mindenkinek európai bér! Jó magas, mert Európában a bér magas. Ajaj! (Azért a Rózsadombnál nem magasabb.) Európa majd segít minket. Csak hatalmon legyenek. Még a vírus is elszáll. Csak ennyi kell. Azt játsszák ma is, mint egykor Katinka és Mihály. Akkor sem volt kicsi a tét és most sem az. S milyen erővel kerepelnek!

Értem én, hogy mindig a legválságosabb történelmi pillanatokban lép fel a legsilányabb politikai erő. Esélyt lát a bajban. Gyengének hisz minket. Esélyt lát a halálban. Esélyt a válságban, a háborúban. Őrjöngésben. Milyen ellentmondás: a legsilányabb ellenfél okozhatja a legnagyobb bajt. Nem is ellentmondás ez: szabály. Ennek a veszélyeit a huszadik században többször is megtapasztaltuk. Reagálásaink, válaszaink nem voltak mindig sikeresek, elegendőek. Most megfontoltságra van szükség és dühtől megtisztított emberi kapcsolatokra. Politikára, amely ismeri az örök törvényszerűségeket, de legalábbis a következő hat lépést a sakktáblán. Felismeri a blöfföt, de a végveszteség veszélyét is.

Az emberek találják meg az együttérzés, az összetartozás örömét, a politika pedig a hatékony és sikeres lépéseket. Ha ez sikerül, helyreállnak a szokásaink, helyreáll az immunrendszerünk, dolgozhat, akinek van még ereje, szép békében elmehet, akit az elíziumi mezőkre hívtak, s nevethetnek álmaikban az Esthajnalcsillag felé repülve a gyermekek. S ha megpihennének fűzfák alatt, kék vízparton, akkor sem lesz baj. Mert ebben a csillagban mindaz benne ragyog, amire vágyunk: a tenger mélyéről feltörő és a legtovább világító fény, s a kar, amely ringatva helyez a talpunkra, ha zihálva elestünk, hogy újra futni, szállni legyen kedvünk.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Díj a fajanszból

ĀFricska. Akkor ma legyenek csak tömör kijelentő mondatok. Egy Pápai Gábor nevű előember lett az év karikaturistája. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége szerint

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Sztenderdek, sietség, Kafka

ĀKafka életének négy évtizede nem volt éppen az európai civilizáció aranykora. Józanság és önmérséklet kellene, hogy ne jöjjön ránk hasonló idő

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom