Bátyja

Őket sem kímélte a törvényt és jogot semmibe vevő kommunista hatalom. A napokban Esztergomban jártunk, és sétánk során felkerestük a bazilikát. Mindszenty József sírjánál visszaemlékeztem arra a vasárnapra, amit Csehimindszenten, a bíboros családtagjai körében, egy kis Vas megyei faluban töltöttem. Ők is megszenvedték a hercegprímás kálváriáját.

Ezerkilencszázötvenegy nyarán Mindszenty unokaöccsét, Fukszberger Imrét behívták munkaszolgálatra. Először Záhonyba vitték, csupa huszonévessel, elsősorban olyanokkal, akiknek a „füle mögött” találtak valamit: kulákok, egykori csendőrök, katonatisztek stb. gyerekei voltak. Amikor vallatásra került a sor, pisztollyal verték ki Fukszberger Imre fogait. Azt akarták rábizonyítani, hogy hercegi családból származik. Tudniillik akinek hercegprímás a nagybátyja, az nem lehet más, mint herceg – így okoskodtak. Azt válaszolta nekik, hogy menjenek el a szülőfalujába, ahol nyolc gyereket nevelnek, utána aztán le is lőhetik. Nem jutott munkához. Egész életét megkeserítette, hogy a Mindszenty család rokona volt! „Nem jó rá visszaemlékezni” – mondta könnyek között.

Kevesen tudják, hogy Mindszenty József író akart lenni, de az édesanyja azért imádkozott, hogy a fia a papi hivatást válassza. Mindig hálás volt „bátyja” – mert csak ezzel a szóval emlegették a hercegprímást a családban, életében és halála után is – az édesanyjának, hogy így gondolta. Állandóan az ő személye lebegett a szeme előtt. Mellesleg Kovács Borbálának – ez volt a szülőanya becsületes neve – olyan volt az esze, mint a beretva – így ismerték a faluban. Ő vitte a házat, nem Pehm János, a hercegprímás édesapja. Amikor 1956-ban Mindszenty az amerikai követségre menekült, később, ötször-hatszor, általában csellel, hogy vízumért folyamodnak az USA-ba, Fukszberger Imrével az élen, bejutott hozzá a család néhány tagja.

A legemlékezetesebb bentlétük bátyja aranymiséjéhez kötődik, amikor belügyminisztériumi engedéllyel keresték fel 1965-ben. Az édesanyja ekkor már nem élt. Ezen az ünnepen a szentbeszédet bátyja angolul mondta, a követek, a feleségek sírtak. Vitt neki a család ajándékot is, Keresztényi Pál iparművész gyönyörű elefántcsontból készült keresztjét. Vajon mi lett a kereszt sorsa? Az aranymiséjére VI. Pál pápától egy szép kelyhet kapott, és mielőtt elhagyta az országot 1971-ben, elküldte szülőfalujába, a csehimindszenti templomba. 1960 februárjában, az édesanyja halálakor Fukszberger Imre számolt be bátyjának az utolsó útról. Mindszenty mindenáron el akart menni édesanyja búcsúztatására, de lebeszélték erről, mert amint kiszállt volna a kocsiból, azonnal letartóztatták volna. 1959 karácsonyán találkozott utoljára az édesanyjával. A bíboros – mint ismeretes – 1975-ben hunyt el.

Csehimindszenten mesélték: Jött bátyja és foltozott a húga. Volt mit, mert sok gyerek volt a háznál. „Mit csinálsz húgom?” – kérdezte bátyja. „Láthatod, foltozok.” „Nem baj, húgom, a folt is melegít.” Nem azt mondta, hogy jól van, majd küldök nektek új ruhát – megtehette volna, hiszen nemegyszer vitt több vég barhentet a falu szegényeinek –, hanem meghagyta abban a hitben a testvérét, megerősítette: nem baj az, ha foltozott ruhát ad a gyerekekre. Mély életszemlélet és filozófia rejlett a mondat mögött. De hol van a tavalyi hó?

(A szerző újságíró)