László Tamás

Vélemény és vita

Küldetéses vétó

Az Európai Parlament balliberális többsége egyoldalúan felrúgta a miniszterelnökökből és államelnökökből álló tanács és a bizottság júliusban létrejött kompromisszumos megállapodását

Magyarország és Lengyelország vétója az EU mocsarába becsapódó hatalmas kőnek bizonyul. Az Európai Parlament balliberális többsége – benne a néppárti képviselők jelentős részével – egyoldalúan felrúgta a miniszterelnökökből és államelnökökből álló tanács és a bizottság júliusi kompromisszumos megállapodását a következő hétéves költségvetésről és a hozzácsapott, Jövő generáció nevű hitelcsomagjáról, Németország soros elnökségként buzgón asszisztált mellette.

 A két ország már az EP egyoldalú döntésekor jelezte, hogy vétózni fog. Minden szereplő tudta, hogy mi várható, de arra számítottak, hogy az utolsó pillanatban meggondolják magukat. Nem így történt, ez többek között annak köszönhető, hogy az önmagát feladó Európa nem ismeri a saját történelmét, benne különösképpen Kelet-Közép-Európáét, zsigeri tapasztalatait. És különösképpen nem olvasnak Adyt, pedig abból sokat tanulhatnának.

Egy évvel az első világégés kitörése, hét évvel Trianon előtt, 1913-ban írta Ady Hunn, új legenda című versét. Ebben szerepel a címbeli kifejezés: „küldetéses vétó”. A vers Ady költői ars poeticája, de az egésznek van a magyar történelemmel, a magyar lélekkel kapcsolatos erős áthallása is. Mint ahogyan a mai magyar és európai helyzettel is nagyon sok megszívlelhető közös vonást fedezhetünk fel benne. Ahogyan irodalmárok mondják, ez a vers „életes vers”, Adyé és a magyarságé.

 „Messziről és messzire megy ez élet” – a magyar állam több mint ezer éve folytonos, megcsonkíttatásai és szétszakítottságai ellenére. Még inkább igaz ez a magyarságra, a magyar nemzetre. A magyarságtudat pedig a legutóbbi évek kutatásainak köszönhetően – hál’ Istennek – több évezredet is magáénak tudhat. A „messziről” és a „messzire” nem elsősorban földrajzi távlat (bár az is), hanem időbeli. A kifejezésben egy hihetetlen öntudat is van – nem fogunk elveszni mindenféle hölderlini jóslat vagy más szándékok ellenére sem. Az alkonyába zuhanó Nyugat még mindig gőgösen tekint ránk, minden rendkívüli emberi, anyagi, lelki, szellemi teljesítményeink ellenére lenéz minket. Rosszul teszi! A tudatlanságból fakadó gőg a legnagyobb veszély, amely vezetőkre leselkedhet.

„Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.” A Kárpátok koszorúja Teleki Pál szerint Európa legstabilabb határa, amelyet folytonosan védeni kellett, mert az általa óvott medence egy olyan kereszteződésben fekszik Európa közepén, amely kikerülhetetlen, bármely égtáj felé nézünk. Minden irányból támadták ezt a határt, ezért is mondhatja Ady, hogy „Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott”, és Trianont még nem is ismerte (bár váteszként sejthette). Ma sem szakadt meg, nézzünk csak körbe – a trianoni tragédiát meghaladó, határokon átívelő nemzetegyesítés politikája milyen hihetetlen nehézségekbe ütközik, a legnagyobb gát maga Európa.

 „Másolja ám el életét a gyönge, / Fúrja magát elélten a göröngybe, / Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.” Ezt a versszakot az immár örökös megalkuvásba kényszerült Nyugat nem is érti. Még állnak a katedrálisaik (a mieinket a sok dúlás rommá őrölte), bár égnek, benne papokat, imádkozókat gyilkolnak meg. Az évszázadok által megteremtett kincsek (köztük hihetetlen mennyiségű, visszaperlésre váró, rablott kincs) bár gyönyörű csigahéjként ott vannak a kiüresedő múzeu­maikban, de a beengedett jövevényeknek ezek semmit nem jelentenek, sőt… Az Erdogan szerint „elöregedett, hitetlen és gyönge” Európa fúrja magát elélten a göröngybe, halad az önfeladása miatt a pusztulásba. Ezzel szemben a magyarság léte kemény tapasztalatokból épített, erős szabályokhoz kötődik: a megmaradás szilárd parancsához.

 „Ütő legény, aki az ütést álltam: / Így állva, várva vagyok egészen magyar.” Mi mindig nagyobb, hatalmasabb erőkkel viaskodtunk és maradtunk meg „ütve és ütést állva” – ez a magyar karakter egyik lényegi vonása. A gyarmatosító, a világot pusztítva meghódító Nyugat ezt nem érti, ezért számára 1703–1711, 1848–1849, 1956 hősiessége teljességgel érthetetlen, felfoghatatlan, sőt értelmetlen. Nekünk viszont a zsigereinkben van mindez.

 És itt jön a versnek a témánk szempontjából legerősebb bekezdése: „Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, / Protestáló hit s küldetéses vétó, / Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.” Na ez aztán mindennek a teteje a gőgjével eltelt Nyugat számára! Hogy lehet valaki egyszerre szabadulás és béklyó? Vagy-vagy, na de egyszerre, egy ágban mindkettő? Ezt is csak mi, magyarok értjük meg, minden szabadulásunkban egyszerre tapasztaltuk meg a megrögzöttségünket is, tudva, érezve a szabadságunk belénk vésett határait!

A „protestáló hit”-ről a református Ady szól, aki az istenes verseiben egyszerre képes leborulni és perlekedni az Istennel. A „küldetéses vétó” magyar alapállás, ha kell, akkor vétót kell emelnünk, nem tehetünk másként. A magyar történelem tele van kényszerű és szükségszerű, a következményeket is vállaló vétókkal. A versszak utolsó sora ilyeneket idéz: az „Eb ura fakó, József császár nem királyunk többé!” kiáltás Bercsényi Miklóstól származik, amely az 1707-es országgyűlésen a Habsburg trónfosztást követően hangzott el. Ez volt a Rákóczi-szabadságharc csúcspontja, amikor a kuruc magyarság az ország csaknem egészét visszafoglalta a császáriaktól – a labancoktól! –, akik a 17. század végén maguknak és nem a megtizedelődött magyarságnak szabadították fel a százötven éves török uralom alól a Kárpát-medencét.

A szent emlékű II. Rákóczi Ferenc az ez ellen fellázadó – vétót emelő – magyarság szabadságharcának élére állt. Addig, amíg a magyar történelmet nyugaton (a szomszéd Ausztriában!) mint az európai érdekszövetségek hálójában vergődő mellékhadszínteret kezelik, nem fognak semmit sem megérteni a magyar lélekből!

Az „Ugocsa non coronat” – vagyis Ugocsa nem koronáz – 1527-ben hangzott el, amikor a magyarság egy része Habsburg Ferdinánd mellé állt a nemzeti király, Szapolyai ellenében. A legkisebb fiú – ez is a magyar néplélek része, hiszen Ugocsa vármegye a legkisebb volt a magyar megyék között – fel mert szólalni a hatalmasságok ellen. Ez a kijelentés a megalkuvók számára a hiábavaló, értelmetlen ellenállás jelképe, számunkra viszont az elveink melletti kiállásnak, a csak azért is ellenállásnak a szimbóluma. Amíg ezt nem értik Nyugat-Európa egyre jobban kiüresedő hatalommal bíró hatalmasságai, addig nem is tudnak mit kezdeni ezzel a „küldetéses vétóval”.

„Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, / Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben / S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.” Itt a magyarázat, hogy az elpuhult, hitét vesztett, gyönge, identitását elvesztő Nyugattal miért tud és mer szembeszállni a magyarság (nemcsak a miniszterelnök, hanem a nemzet túlnyomó többsége). Mert – ahogyan Ady mondja – nekünk „külön alkunk van a Halállal”, minket „nem bámít az Élet sok, új, kapuja.” Ez utóbbi mintha nemcsak a múlt század elejéről, de a máról is szólna, különösen a koronavírus-járvány utáni józanabb, a fogyasztás primátusát elutasító világra is utalna.

A „küldetéses vétó” gyógyszer lehetne Európa számára, ha észrevenné, hogy súlyos beteg.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)

Kapcsolódó írásaink

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Akkor szögeljünk!

ĀEltűnt az emlékezetkultúra az Európai Unió vezetőinek gondolatvilágából

Kiss Antal

Kiss Antal

Tákolmány- és gyűlöletkoalíció 2022

ĀFigyelem mint ember az ellenzéki embert, a politikust, hogy mi lehet szimpatikus ebben a csoportosulásban, ami választhatóvá teszi őket másfél év múlva