Boldog Margitok

Nem hinném, hogy túl sok honfitársunknak eszébe jutna Boldog Margit itt, a novemberi hétvégi verőfényben az egykori Nyulak Szigetén, mely éppen Árpád-házi Szent Margitról, jó IV. Béla királyunk lányáról kapta nevét, és ami – ki hitte volna – budapestiek ezreinek jelent ezekben a hetekben egyféle mini elíziumot, ahol nem kötelező maszkot viselni, és a szórakozóhelytelen világban jó áron finom forralt bort lehet kortyolni sajtos lángos és kürtős kalács kíséretében a jó levegőn, fák között, parkban, közel a Dunához és a Béla király által építtetett domonkosrendi kolostorhoz, ahová Margitka, a tatároktól való megmenekülésért hálából a Fennvalónak fölajánlott királylányka tízéves korában került.

Fenséges illatok szálldogálnak a szigeten, a csípős hideg ellenére árad a tömeg, idegen beszéd is hallatszik – menedékhely, oázis, valódi sziget, tényleg: mintha estéli-éjszakai kijárási tilalom, ilyen-amolyan szigorítások, gyülekezési és rendezvénytilalmak, szociális távolság nevezetű szörnyszülött szóösszetétel és hasonlók nem is léteznének. Nincs túl messze innen Margit szobra és sírja sem, akárcsak a szégyenszemre – 1949-ben! – lebontott nádori (kis)szálló helye, ahol Krúdy Gyula is lakott. Az atlétatermetű, bikaerejű, álmatag bohém, a huszadik század első felének Móricz mellett legnagyobb prózaírója, aki sűrű és szapora belvárosi ivászatairól késő éjjel errefelé igyekezvén haza, életre hívta a baráti anekdotakérdést: és mondd, Gyulám, nem félsz, hogy leütsz valakit a sötétben?

Most a sötétedés még messze van, Krúdy mellett újra meg újra Kodolányi János csodásan megírt Boldog Margitja jut eszébe az embernek: mintha itt, most csupa 21. századi boldog Margitok ődöngenének ezen a derűs délutánon, együtt sok-sok Jancsi fráterrel – másik nagy írónk, Gárdonyi Géza feledhetetlen alakját megidézve az Isten rabjaiból –, akik Margitért rajonganak (igen: feltűnően sok a fiatal), és valami jóságos, templomias áhítat és szeretet vesz körül mindent és mindenkit.
A hosszú sorban nem veszekednek, a padokon várakozók nem türelmetlenek, a kiszolgáló lánykák kedvesek és mosolygósak, humoruk is van, sőt még stílusuk is. Kezdem egészen furcsán érezni magam. Tényleg úgy lehet, ahogyan legjobbjaink megírták, elmondták, meg-megismételték: a magyarság számtalanszor jutott olyan helyzetbe, amikor már-már csak a csoda, a reménytelenségbe vetett remény tűnt segítségnek – a nemzetközi helyzet alakulása (amerikai elnökválasztás, migránsok, EU) vagy a hazai csapások (Covid, ellenzéknek nevezett ellenség, „beépült” bomlasztók itt és ott) miatt. Aztán… aztán teljesen váratlanul és látszólag érthetetlenül, mindig megjelent valami vagy valaki, megtörtént ez és az. Mint amikor a viharban vadul hánykolódó, már reménytelenül imádkozókkal teli hajón odafönn, a magasban megjelenik a királylány (a thébai Inó, akit Zeusz Dionüszosznak tett szolgálataiért nem engedett megfulladni) –, megjelenik már mint a „fehér istennő”, Leukothea. Egy kis halovány mosollyal a szája szegletében, úgy képzelem. Egy kis kacsintással. Egy kis Margitszigettel, egy 750 éve halott nagyszerű fiatal királylány szellemével.

Amikor az alkony előkandikál az óbudai Duna-part fölött, a 26-os busz megállójában egyetlen várakozó árválkodik. Idősebb úr, a maszkban komornak, sőt morcosnak tűnik. Közelebbről megnézve, inkább értetlen csodálkozást vélek fölfedezni a szemeiben.

(A szerző író)