Kő András

Vélemény és vita

Visszaváltható jegyek

Két sportvonatkozású hír somfordált be az íróasztalomra. Az egyik a jelenből, a másik a múltból

„A járványügyi védekezés részeként a futballválogatott üres lelátók előtt játszotta három legutóbbi mérkőzését a Puskás Arénában – olvashattam. – A szurkolók november 18-tól visszaválthatják jegyeiket, és megkapják belépőik árát.” A távirati iroda 1956. december 27-én tudatta: „A Népstadion igazgatósága közli, hogy az október 28-án elmaradt Magyarország–Svédország válogatott labdarúgó-mérkőzés jegyeit december 31-ig visszaválthatják a Népstadion főépületében, az I. emelet 14-es számú szobában.”

A két hír között hatvannégy év telt el. Ami a két dátum között történt, nehezen mesélhető el néhány mondatban. Közös bennük, hogy visszaválthatók a jegyek. Közös bennük, hogy vélhetően mindkétszer megtelt volna a Népsta­dion, illetve a Puskás Aréna. És mégis: quelle différence – ahogy a művelt francia mondja. Milyen különbség! Az egyik hír egy levert forradalom utáni keserűségben érte a szurkolót, a másik már az örömben, egy szabad ország polgáraként.

Legendaszámba megy az anekdota, amit Bukovi Márton szövetségi kapitány 1956-ban mondott: „Fene egye meg, négy győztes meccs után először játszhattunk volna idehaza…” „Marci bácsi – nyugtatták –, ez a történelem.” „Történelem, történelem! Nem várhattak volna egy hetet?” Később derült ki, hogy Kocsist, Puskást és Czibort nem láthattuk már soha a nemzeti tizenegyben.

Nem tudjuk, hányan mentek el annak idején a Népstadion főépületébe, hogy visszaváltsák a jegyeiket. Bizonyára élnek még közöttünk olyanok, akik féltve őrzik ereklyéjüket, és eszük ágában sem volt pénzt visszakérni érte. Hiszen emlékezhetünk, hogy mennyire rejtegettük és dugdostuk a forradalom dokumentumait, röplapjait, újságjait, a lyukas zászlókat, a fényképeket (a negatívokat) és a nemzetiszínű kokárdákat.

Van nap, amikor egyszerre csak szemünkbe ötlik egy tárgy, egy papírfecni, amely ugyan évtizedek óta lapult már valahol, de valójában most döbbenünk rá, milyen emléket is őriz. Így felejtődnek el a szobáinkban lévő csecsebecsék is, minden, ami valamikor a fiatalságunkat jelentette. Mondjuk egy 1956-os jegy…

Arnóth Károly barátom, akkoriban elsőéves magyar–történelem szakos hallgató, két jegyet őriz, amely 1956. október 25-ére, a Katona József Színház Főbelövendők klubja című Sartre-darabjára szólt. Évfolyamtársával, Ágh István költővel mentek volna el az esti előadásra, de mindketten megsebesültek a Parlament előtti lövöldözésben, és csak csodával határos módon maradtak életben. Károly úgy dédelgeti a szóban forgó két színházjegyet, mint megmenekülésük szimbólumát, és a világ kincséért sem válna meg tőlük.

Mára ezek a dokumentumok visszakapják fényüket. Szikráznak ismét, mint az ékszerek. Sokáig forgatjuk ujjaink között, miközben a nyugtalanság már gyülekezőben van az idő mélyén.

Visszaváltható jegyek. Két dátum, két apróság akaratlanul így köti össze az embert a történelemmel. A látóhatár kitágul. Mindenféle titok lapul a fejben, kalanddarabkák a tegnapról és a máról. Vágyak, amelyek elpárologtak. Vágyak, amelyek éltetik napjainkat.

Az őszi kertben a vadszőlő pirosló levelei fölött madarak fújják a dalt a világ vigasztalása címén.

könnyen haláltánc lehet. – Jöhet az „új középkor”.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Méltányosság nélkül

ĀA rendszerváltoztatás utáni magyar sajtó sajátságos képződménye az univerzumnak. Nem várható el Európa polgáraitól, hogy tisztában legyenek a kialakulásával, mibenlétével, működésével

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom