Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A mozdulat halála – avagy az „amerikai” és „európai” tangó

A tánc (benne a társastánc) mostanában, a társasági életet meglehetősen korlátozó járványhelyzetben ténylegesen is metaforává válik. Nemhogy táncolni nem tudunk, de még egymás közelébe is alig jutunk

Ezért – vagy ezért is – csodálkozom az egyik kereskedelmi televíziós csatorna (szintén járvány által sújtott) licences show-műsorán, amely legalább az illúziót megadja számunkra, hogy parkettre ugrunk, átkaroljuk a szerelmünket, és a táncban „kimondjuk” mindazt, amire alkalmatlanok a szavaink. Ha el szeretném ijeszteni az olvasókat, talán még azt is ideírnám, hogy nemcsak metafora a tánc, hanem egyúttal szimbólum és allegória, mert a tánc nemcsak önmagát jelenti, hanem az életet és halált, közte a folyamatos újjászületést.

Nem szeretném elijeszteni az olvasókat, viszont mindenképpen hivatkoznom kell a francia költő és esszéíró, Paul Valéry egyik platóni dialógusára, A lélek és a tánc című, 1923-as műre, amelyet Somlyó György 1946-ban fordított magyar nyelvre. A táncosnőt figyelő bölcsek megállapítják, hogy az egyik mozdulat halála a másik születése. Ők nem táncolnak ugyan, csak beszélgetnek, viszont a „tánckeret” alkalmasnak kínálkozik számukra az egzisztenciális kérdések megvitatására is.

A „táncrend” ma az egész, általunk ismert és ismeretlen világ működését befolyásoló keret, értsük alatta, hogy: „aki nem lép egyszerre”, annak következményei is lesznek; ha nem követed a lépéseket, előbb-utóbb járni sem tudsz majd; különben is: hogy képzelhetsz magadnak saját táncot?! – Mert bizony azt, aki meghatározza a demokratikus „táncrendet”, már semmi nem választja el attól, hogy nevén nem nevezett diktátor legyen.

Hitlert és Sztálint csak a hibbantak tudnák elképzelni úgy, hogy valódi zenére táncolnak (a kisajátított Wagnerre és a kisajátító Internacionáléra sem tudnának táncszerű mozdulatokat lejteni). Az argentin Perón megítéléséről csak annyit tudok, hogy az máig ellentmondásos – s ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen onnan származik az ellentmondásokat magába harmonizáló tangó, amelynek mostanára már van nemcsak angol változata, hanem európai és észak-amerikai verziója is.

Magam nem vagyok gyakorló táncos (sok más társamhoz hasonlóan inkább a sötétben táncolok, mert ott senki sem lát, viszont érzem önmagam esetlegességét és ügyetlenségét, vágyakozását a teljességre és ritmustalanságát a harmónia tökéletes kifejezésére), de szeretem nézni a táncosokat. Nem feltétlenül a társas- vagy versenytáncot, sokkal inkább a balettet, akár még zene nélkül is, mert a tánc lényege nem a zene – az archaikumban előbb talán a tánc született meg, és csak azután a zene és a költészet.

Az esztétikai minőségeket, árnyalatokat, de még az alapvető műfajokat is tökéletesen mellőző európai és amerikai nagypolitikában a lírának már semmi helye nincsen, az epika helyét átveszi a narratíva hatalma, az elbeszélésmódok fölötti uralom, a drámát pedig alárendelik a politikai céloknak (lásd a szegény migránsok, a szegény feketék, a szegény homo- és transz-„izék” mellett szóló tudatmódosító és agresszív kampányokat).

Pávatánccá válik minden, a sokszínűség eltakarja a moslékot. S ebben a helyzetben talán méltatlannak tűnik, hogy éppen a tangóval hozakodjak elő. Márpedig ezt teszem. Bevallom, az összes tánc közül egyedül a tangó alaplépéseit ismerem (nem számítva csekélynyi csárdástudásomat), alkalomadtán még variálni is tudom azokat, az ilyen alkalmaknak azonban csak néhány évente egyszer engedek, tánc- és élettársam nagy szomorúságára.

Viszont magam helyett neki is ajánlottam Borges 2016-ban posztumusz (és 2019-ben magyarul is) megjelent, esszéformába öntött előadásait – ahogy ő nevezte: „beszélgetéseit” – a tangóról. Az előadások-beszélgetések 1965-ben hangzottak el Buenos Airesben, a szöveget egy sokáig ismeretlen magnetofon-kazetta rejtette, s a négy előadáshoz fűzött jegyzetek Borges roppant széles és mély háttérműveltségébe is betekintést engednek. A Tangó (úgy is mint Borges-könyv) tehát azoknak szintén hasznos lehet, akik nem tudnak táncolni, szeretnek viszont olvasni és gondolkodni.

Ez utóbbi csoportba sorolnám magam, már csak azért is, mert a tangóról sok minden jut az eszembe a tánc fülledt, ugyanakkor költői és drámai erotikáján túl. (Már az első, a Nagy Háború idején született európai híradások is lassú, mélabús és buja táncnak írták le, noha a tangó „panasza” és a tangó „harciassága” kicsit nehezen egyeztethető össze egymással.) Például az is eszembe jut, hogy a látszatok és létezések különös félreértései és félreértelmezései közepette nem elég férfinak vagy nőnek látszani, de annak is kell lenni! Vagy: aki vagány, az vállalja a „selyemfiú-létét” is – amit selyemlánynak, esetleg transzselyemnek is nevezhetnénk. De még odáig is elfut az asszociációm, hogy aki pénzért táncol, a „demokratikus” Amerikában vagy a „jogállami” Euró­pában, enyhe kifejezéssel is utcalánynak áll. S így meglehetősen abszurd a helyzet, amikor a madámok és stricik kitartottjai beszélnek erkölcsről és igazságosságról, jogtiprók a jogról – vagy bármiről, amihez semmi közük nincsen.

Borges az első beszélgetésében azt javasolta, hogy felejtse el mindenki a tangót, helyette a történelemre koncentráljon, az őslakosok spanyol meghódításáig visszamenve, de hamarosan eljutva az észak-amerikai Walt Whitman költészetéig, az általa felidézett gau­csók példájáig, majd a mindenkiben ott élő szükségletig, hogy éljük a magunk kis egyszerű életét, de ne engedjük el egy képzeletbeli másik élet lehetőségét sem.

Borges a tangó születését ugyanoda teszi, ahová a dzsessz genezisét: a nyilvánosházakkal kapcsolja össze – Argentínából, Buenos Airesből az Egyesült Államokba röpíti a népszerűséget. A vagány „selyemfiú”, az úri bandatag és a rossz életű nő (ez a tangó karakter- és szituációs kerete) később Hollywood és a Broadway által is kedvelt toposszá vált. A tangó így nemcsak „egy eltáncolt szomorú gondolat”, hanem társadalmi látlelet is. Az argentin jelző a tangó mellett ezért legalább annyira dél-, mint észak-amerikai (vagy spanyol és afrikai, mert az utóbbira is vannak tánctörténeti adatok).

Egyesült Államok- vagy EU-tangó ugyan hivatalosan egyelőre még nem létezik, a selyemfiúk, a bandatagok és a „rossz nők” közötti tánc, a táncos vetélkedés azonban egyre nyilvánvalóbb. A modern bandaharcok idejét éljük (ezek hippi-romantikus feldolgozásait a musicalekből már jól ismerjük; horrorisztikus megnyilvánulásait pedig az uniós biztosok és balliberális bizottságok támadásai nyomán tapasztalhatjuk).

És noha a klasszikus történetben két férfi vetekszik egy nőért (jellemzően kreol vagy az „idegen” nőért, aki a „jöttek” közé tartozik), amely harcnak a tánc a kifejező dramatikus kerete, a főszerepet mégis a nő kapja. A nő, aki ugyan „préda”, ám nélküle nem volna harc. Nem volna a tangó.

A mitológiában Európa is nő volt, s mi tagadás, ennek a hófehér bika képében megjelenő Zeusz által magáévá tett Európénak a sorsa egyre inkább megpecsételődni látszik. Mert nem a „fehérbika-Zeusz”, hanem a szivárványba öltözött koromfekete felhők alatt kell táncolni. Félek attól, hogy a mozdulatnak ebben a halálában nem lesz újjászületés, ha már tangózni sem lehet szívből és őszintén. Ha a szenvedély helyett a szenvedés irányítja a táncot. (S azt se felejtsük el, hogy a tangót ugyan látszólag ketten táncolják, de mindig jelen van egy láthatatlan harmadik „személy” is!) Így a tangóból is könnyen haláltánc lehet. – Jöhet az „új középkor”.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Visszaváltható jegyek

ĀKét sportvonatkozású hír somfordált be az íróasztalomra. Az egyik a jelenből, a másik a múltból

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom