Novemberi ködös tornyok

Hónapos bontásban kínálnak hasznomra váló útravalót az aktuális élethangulataimhoz afféle profán „bibliaolvasó kalauzként”, amelyhez könnyen meg lehet találni a Könyvek Könyvének szakrális párhuzamait is.

Sík Sándor esztétikai besorolása alapján a világhoz való alapviszonyom inkább lírai, mert a líra fejezi ki az élethangulatot. Ugyanakkor epikai is, mert fontos számomra a világkép, nem beszélve a narratívák hatalmáról, a minket körbeölelő valóság elbeszélésének módjáról, sőt drámai, mert a morális tartalmak nélkül egyik előzőt sem tudom értelmezni igazán, különösen akkor, amikor a drámai jelző szinte minden aktuális jelenségre ráillik.

Mindegyik évszakos jellegű Márai-írás mást üzen minden esztendőben – és ennek nem az író vagy az irodalom az oka, még az sem, hogy az évszakok nemcsak egymáshoz, de önmagukhoz képest is jelentős változáson mennek keresztül, inkább a már a Csutora regényben is allegorikus módon megnyilvánuló, lassanként elkorcsosuló, a büszkeségre apelláló, ám épp a büszkeségét (vagy az emberi méltóságot) elfelejtő hétköznapi élet.

Már tíz évvel ezelőtt is messze voltam attól az érzéstől, hogy „az ifjúság álmodik”, akkor azonban még kicsit jobban hittem
az ifjúságban, és el tudtam képzelni, hogy álmaiban a jövő is megjelenik (mint Kosztolányi Álom és ólom című publicisztikai kötetének címadó tárcájában). Azt a benyomást pedig, amelyet Márai úgy fogalmaz meg, hogy „novemberben sértődötten kezdek élni”, egyre inkább nem személyes élményként látom. Nem az egyik ember sértődik meg – okkal vagy ok nélkül – a másikra, hanem a világ egyik fele a világ másik fele miatt.

Legyen szó Magyarországról, Európáról vagy Amerikáról, a másképpen gondolkodók el nem fogadásának ördögien megkomponált hatalmi öntudata megsértődik azért, mert mások nem „másak”: nem ugyanolyanok, mint ők, akik azt sem tudják, hogy feketék vagy fehérek, melegek vagy hűvösek, csalnak-e vagy sem egy választáson, hogy fiúk vagy lányok stb., ám a sértődöttség hamarosan agressziót és gyűlöletet szít. S azok képviselik a gyűlöletet a lehető legjobban, akik a jelentésüket vesztő vagy átértelmezett demokratikus szólamokban a gyűlölet ellen foglalnak állást.

Ködössé válik minden, korábban tisztázottnak tetsző divatos eszme, ideológia, nyálkássá, fertőtlenítőszerért kiáltó szennyforrássá, mint a haldokló csiganyom a nyirkosodó avarban (vagy az uniós parlamenti bizottságokban, nem beszélve a magát negyedik hatalmi ágként definiáló, mára viszont a parlamentáris hatalmak – a törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás – fölé helyező „független” sajtóról). És ebben a ködben lassan már tényleg nem marad más, mint az irodalom.
Majdnem azt írtam, hogy ellenszerként a megőrült hóemberek ellen, akik bár tavaszra elolvadnak, ám tehetnek róla, hogy minél kevesebben éljék túl a telet, és hogy az irodalom talán még gyógyszer is lehet az ismert és ismeretlen vírusok ellen.

Nem szeretném az irodalom hatását túlbecsülni, főleg akkor nem, ha az „írástudók” egyik része az „írástudók” másik része ellen hadakozik. Nekünk, magyaroknak is vannak feltáruló dokumentumaink, tudat alatti emlékeink a világháborúk előtti, közötti és utáni időszakokból, az elhalt és újraéledő diktatúrákból, hogy még költőink is egymásnak estek, mire Kosztolányi (még 1928-ban) így felelt: „Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem, / félek az éjben és félek a fényben, / jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek? / Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom, / úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való. / Egyedül megyek az utcán. / Lehajtom a fejem és sírok.” Mert egyik is és a másik is másképp szeretné elbeszélni az általa valóságosnak hitt világot, amelyben mostanság mégiscsak a köd uralkodik, és a ködben azt sem lehet észrevenni, hogy éppen ki döfi hátba a másikat…

Azt talán csak a toronyból lehetne észrevenni a ködökön átlátó szemüveggel, mondhatni, valamilyen krisztusi szemmel, hogy kikre legyünk büszkék, s hogy kiktől kell félnünk. Vagy ahogy Márai írja novemberi évszakjegyzetében, bár
az igazi őszinteség inkább szemérmes és hallgatag, a „rendhagyó” ember „arcodba mondja, amit nem szeretnél hallani, amit titkolsz, amit sértetten rejtegetsz”. S hogy az éléskamrádban arra is rájössz, mi a fölösleges, és mi a hiány, hogy megvan-e mindened a túléléshez.

A liberális vérig van sértve, ha az akarata nem érvényesül, és amikor indokolnia kellene, ködösít, demonstrál, földönfutóvá tétellel fenyeget. A konzervatív (főleg ha keresztény is) próbálná megérteni az elvakult, gyilkos indulatot (erre önmaga ellenkező történelmi tapasztalata készteti), így a hite mellé szegezi a rációt, mert megtanulta, hogy kételkedjék az új igazságok érvényében – mint Márai írja Műveltség című jegyzetében. A sértődöttség helyett kétségbeesik, mert a világgal szembeni alázata gyakran kevésnek bizonyul ez erőszak ellen.

Hitének tornyaiból azt látja, hogy ködös a világ – és nem csak a szmog miatt. Imádkozik a toronyban. Hogy a megváltás fényében tisztábban is lásson.

(A szerző irodalomtörténész)