Csók a címerre

Azt vagy azokat csókoljuk meg – a puszitól a kézcsókig – akiket tisztelünk, szeretünk. Akiknek ragaszkodásunkat, megbecsülésünket, érzelmeinket jelezni, kimutatni akarjuk. Amikor egy futballmeccsen egy gól után egymást ölelgetve összecsókolóznak a játékosok, végső soron ugyanerről van szó. ( Most a Covid-tilalmak hála Istennek nemsokára elfelejtendő dzsungelének következményeit hagyjuk, a parolázás helyetti öklözéstől és a az ölelés helyetti rémült hátrálástól a könyökök suta összeérintgetéséig és tovább.) Mégis: ami fenti összefüggésekben néhány napja a Puskás Ferencről elnevezett stadionban történt: nagy és emlékezetes, maradandó és meghatóan szépséges pillanat volt.

Loic Nego, a karibi Guadeloupe szigetéről származó magyar válogatott labdarúgó – valóban sorsdöntő és -fordító – gólja után átszellemülten ragyogó, megszépült arccal forrón megcsókolta a mezének szíve felőli oldalán levő, a Szent Koronával ékes ősi magyar címert. Legjobb tudomásom szerint eddig ilyet nemhogy külhoni születésű, de budapesti, szegedi vagy éppenséggel nyírlugosi illetőségű futballistától sem láttunk soha. Megnéztem az elérhető összes ismétlést és felvételt, mert azt hiszem, rendkívüli és jelentős élményben volt részem ennek a végtelenül rokonszenves, szerény, angolul kitűnően beszélő fekete fiúnak a jóvoltából. Pedig…

Pedig voltaképpen nem történt egyéb, mint amit a magyar történelemből megszokhattunk, ami már annyiszor megesett. A szerb Damjanich meg a germán Leiningen-Westerburg és a horvát Knézich és a többi, nevében nem magyar tábornok fenséges mártírhalált hal a magyar szabadságért. A Tirolból származó Maderspach Viktor, a huszadik század egyik legnagyobb magyar fenegyereke és egyik legaranyosabb Nagy Vagánya fegyverrel a kezében küzd Nyugat-Magyarországért, és nem csekély mértékben neki is köszönhetjük, hogy ma nem Ödenburg áll Sopron helyén. A lengyel Josef Bem tábornoknak idős tisztje meg akarja csókolni sebesült jobb kezét, mondván, hogy az a magyar hazáért vérzett. És a többiek, mennyien, de mennyien… És itt érkezünk egy 29 éves fiatalember lelki nagyságának lényegéhez.

Nego tisztelgett a magyar címer előtt. A magyar múlt, a magyar haza, a magyar emberek, Magyarország hosszú-hosszú évszázadai: Magyarország élő és eleven valósága előtt. Előttünk. Örömében, őszintén, hittel, lelkesen. Holott övé volt a teljesítmény, ő lőtte a sorsdöntő, akaratot acélozó, lelkeket fordító gólt, kvázi nem csekély mértékben neki köszönhető most a nagy nemzeti öröm mindenfelé – mégis: ő tisztelgett előttünk. A mezen lévő címernek adott csók sokkal, de sokkal több volt egyszerű örömkifejeződésnél, de még a szeretet és a vonzalom látványos felmutatásánál is: alighanem az Örök Magyar Lényeg megjelenése volt egy futó, múló pillanatra, mint amikor a Megváltó vagy Szűz Mária kivételes lélektani helyzetben megjelenik a mélyen hívő ember előtt.

Márai Sándor ezt írta a Szindbád hazamegyben: „Volt itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek bűvitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenből idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a bánattal szemében ébredt, s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat vízéből, és magyar lett. (…) Mifajta varázslat volt ez, amelynek bűvöletében a sváb fegyvert fogott, és elment harcolni Kossuth csapatában Komárom alá, az osztrák ellen, zsidó gabonavigécek zergetollat tűztek kalapjuk mellé, papramorgót reggeliztek, ő-zve beszéltek, hegyeset köptek, pofozkodtak és hajnalban részegen sírtak a szegedi resti asztala mellett, mintha őseik is Álmosy ősapjával, a nyírségi vezérrel érkeztek volna egy ezredév előtti hajnalon Vereckére.”

Tessék megkérdezni Negót. Tudja a választ.

(A szerző író)