Csak egy kék színű levél

Szemtanúi, kortársai vagyunk annak, hogy a parlamentáris demokrácia legalapvetőbb intézménye, a választás, a népakarat silányul el, s kerül a látszatok világába. Sejté­seink persze voltak már erről, vagyis, hogy a választások „másodlagos fontosságúak” lesznek, mert a hatalom egyéb területei biztosítják a sikert a demokráciában is. Régen megírta már Halberstam –hatvan éve is van már maholnap – hogy arrafelé „a televízió maga a választási kampány.” De hol van már a televízió! Ma már sokkal körmönfontabb eszközökkel internálnák az emberi szellemet. S minden, de minden – az összetaposott közösségek, a halálfélelmek arra löknek, hogy bezárkózzunk, és nézzük a képernyőt. S ha muszáj mennünk, akkor is legyen ott a tenyerünkben. Ki gondolta volna, hogy a nyilvánosság lesz a demokrácia sírásója? Pontosabban: ez a fajta nyilvánosság, amelyet nyíltan cenzúráznak, s amely azért a legveszélyesebb, mert az ember maga szerkeszti. Vagy legalábbis ezt hiszi. Ez a látszat. Egyszerű pavlovi reflex. S így mindig hangosabb a kultúraellenesség, a szabadságellenesség, mint a szeretet szava és a megértésé. A mérlegelésé. Mindig hangosabb, zajosabb a hazugság, mint az igazság, amelynek legszebb közege a csend. Nyálképződés ez, nem nyilvánosság. „Hála” a technikai csodáknak megsokszorozva ugyanazok a tulajdonságok köszönnek vissza, mint egy őskori „vacsoracsatában”, középkori őrjöngésben, múltszázadi népirtásban, csak a tenyerekbe (s agyvelőkbe) simuló gépek révén eljutnak szinte mindenkihez. Halálra ítéltekhez és gyerekekhez is. S így a kör bezárul.

Hosszan lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, amelyek a zajban, ricsajban agresszivitássá fajulnak, eltaposnak minden erkölcsöt, büszkén hirdetik az immoralitást, az erőszakot. Teszik ezt a saját politikai érvényesülésükre és a patkányuszítók anyagi hasznára. Ez maga a kultúraellenesség. Sőt: kultúraiszony. Ilyesmi leginkább a közösségtől megszabadult tömegben jön létre. Még használják az utcát az ilyen nyájjá válási szeánszokra, de már elegendőek a tenyerekbe, retinákba tapadó eszközök is. Nagy harc ez, nem mondom, hogy vége már. Nem mondom, hogy vesztettünk. Győzelemre sem állunk. Mi itt, Magyarországon azért nem vesztettünk még, mert más eszközökhöz vagyunk szokva. Bitóhoz, gumibothoz (gumilövedékhez), erőszakhoz. Megszenvedtük, de van ennek előnye is. A nyílt és brutális terror – szép paradoxon ez – megnehezítette az elbutítást. Ez könnyebben ment Amerikában, Nyugat-Európában, ahol azt hitték az emberek, hogy szabadság van, s szabadon dönthetnek sorsukról. Ez a mostani amerikai választás szembesíti őket, hogy nincs így, s ki tudja mióta nem is volt így. Csak a látszat működött. Homokszem került a gépezetbe, amikor jött egy elképesztő fickó, bizonyos Donald Trump. Valahogy (inkább sehogy) elviselték a megdöbbentő győzelmét 2016-ban, de még egyszer nem engedhették győzni. Elkövettek mindent. S eljutottak odáig, amit mi nagyon jól ismertünk: a csalásig. A meggyőződésig, hogy a csalás megengedhető és szükséges. Hogy nekik joguk van ehhez. Eljutottak odáig, mint a kommunisták nálunk 1947-ben. Nagy a tét, nem számít, hogy kiderül –e. S ez a legmegdöbbentőbb számomra. Aki idáig eljut, el fog jutni messzebb is. Gyilkos örvény lesz ennek a következménye.

Talán túlzó szavaknak vélik ezeket. Inkább a féltés vezet, mint a düh. Csak azért, mert a harc még nem dőlt el. És végül csak az igazság, a kultúra, a szeretet győzhet. Az értelem. S ha van is tovább, soha nem az értelem ellenére. Másképpen nem lehet. A nyáj sokszor Barrabást kiált, de mi már tudjuk, mi következett utána. Tudjuk, hogy minden csalás, hazugság ellenére az emberek java egyszer megérzi a felelősséget.

Nálunk tíz év sem telt el, és a forradalom 1956-ban kisöpörte a völgyben megrekedt csalásszagot, ezt a penetráns bűzt. S tudjuk, hogy a harc örökké zajlik, de tudjuk azt is, hogy visszamenni a csalások világába nem akarunk. Az amerikaiaknak nehezebb. Most meg kell küzdeniük az öntudatukért. Meg kell küzdeniük az újfajta, veszélyesebb csalással. Meg kell, mert elképzelni sem tudjuk a romlottság újbóli trium­fálásának következményeit. Ha Amerika a saját sivárságának víziójában reked meg, nehezebb lesz errefelé is.

A világban ma soha nem látott mélypontra jutottunk. Amerikában is, Európában is. Elég a már-már debil politikusbábukra, feltébolyodott filozófusheccelőkre, a levágott fejekre, s a néptelenül maradt utcákra gondolni. Az ember megcsalta és megcsalja az Istent, maga kíván a helyébe lépni. S most már a csalás hatásai elértek a biológiai szférákba, a sejtekig. Csaló ez a vírus is, amely öl is meg nem is. Válogat. Pedig ez csak a Halál privilégiuma. Mi tudjuk, hogy a csalás kivédhető. S tudjuk, hogy ahol van rá mód, csalni is fognak. Módot nem adni, ez a legfontosabb erkölcsi, politikai, s ma már biológiai feladatunk. S ebben benne foglaltatik, hogy kiművelni az emberfőt, legalább ellátni igaz tényekkel. Igaz szavakkal. Nagy a baj ezen a téren is. Elérjük-e, hogy mindenféle hívószóra, „pavlovi csengetésre” nem indul el rögtön a nyáladzás, amit egyesek politikának- s ami még rosszabb-, kultúrának hisznek?

Régen a voks ellen hadakoztak. Korlátozták a választásra jogosultak számát, vagy, ha már volt joguk, korlátozták a szavazatuk szabad leadását. Például nyíltan kellett ezt megtenni, vagy cenzusnak kellett megfelelni. Közismert, hogy a Trianon előtti Magyarországon az összlakosság 6,6 százaléka rendelkezett választójoggal. Vagy, hogy a két világháború között 1922-től 1935-ig vidéken nyíltan kellett szavazni. Sokan ismerik Petőfi Sándor esetét, akivel szemben az ellenjelölt „egyhangúlag” győzött a szabadszállási kerületben. Vagy Arany János történetét, aki kicsivel jártasabb volt ezen a téren, de ő is elbukott, mert „háromszor szavazánk és mégis veszténk, mert az ellen négyszer szavazott.” Most az amerikai választás tette nyilvánvalóvá – amiről pedig itt e hasábokon sokszor írtunk –, hogy vannak politikai és gazdasági erők – emberek ezek –, akik azt hiszik, birtokolják a bölcsek kövét, s szeretnének még több anyagi hasznot látni trezorjaikban. Ha már annyit hazudtak és csaltak, sőt öltek azért, hogy az emberek elhiggyék, hogy náluk a bölcsesség. Így van ez. Csak egy kék színű cédula (levél), ennyi a jelük…

Most az is kiderült, s ez elképesztő mélységeket tár fel, hogy a XX. század nagy gondolata, a legszélesebb választójogra alapozott demokratikus választási rendszer nem ad megkérdőjelezhetetlen legitimitást. Részben, mert a csalás újra előkerülhet, részben mert a nyilvánvaló eredményt sem ismerik el bizonyos erők, ha nem a saját szájuk íze szerint alakul. Ezt láttuk az elmúlt négy évben Amerikában, de ezt láttuk 1945 után Magyarországon is, ahol a kommunisták csak 17%-ot szereztek. S láttuk a magyar politikai (parlamenti) életben is az elmúlt tíz évben, igaz ennek az agresszivitása megtört az egyértelmű választói akaraton. Ennek pedig megkérdőjelezhetetlen kapcsolata van azzal, hogy átéltük a kékcédulás csalást (100% feletti részvétel egész megyékben!) 1947-ben, s mindazt, ami utána következett bő negyven éven át.

Mikor e sorokat írom, nem tudom mi lesz az amerikai választások kimenetele. De azt sejtem, mi lesz a parlamentáris demokrácia sorsa ott, ahol egyáltalán gyökerei vannak. Ez a Föld országainak gyenge kisebbsége. Nálunk nagyon régi, terebélyes gyökerek ezek. A megmaradás és az ellenállás is efelé tolt minket. Mélyebb és erősebb gyökerek ezek, mint sok országban, melyek magukat előszeretettel nevezik demokratikusnak, s még jogot is formálnak a kioktatásra. Ezért mondom mégis és csak azért is, hogy a népakarat az Isten akaratának közvetítője. De csak akkor, ha biztosítjuk makulátlan, igaz érvényesülését. S ha végre a technika csodái ennek szolgálatába állnak, s nem a zűrös manipulációk és a nyilvánvaló csalások eszközei lesznek.

(A szerző történész)