A rádió

Eszembe jut, hogy milyen szorongással hallgattuk a forradalmi napokban, a pincében, az állandóan zavart Szabad Európa Rádiót. De a rádióról az is felötlik, hogy minő metamorfózison ment keresztül ez a technikai csodamasina az elmúlt évtizedekben. A rádiómúzeum ősi darabjai ma már mosolyra fakasztják az embert. Apám 1938-ban, amikor Enyingre utazott, hogy megkérje a „leányka” (ez az ő szavajárása volt), anyám kezét, a gyűrű mellé egy detektoros rádiót is vitt ajándékba a családnak, ami akkoriban státusszimbólumnak számított. Erről meg Márai Sándor 1945-ös naplójegyzete sejlik fel, amelyben ez áll: „Az országban összeszednek minden rádiót, – mintegy hatszázezer előfizetője volt már a magyar rádiónak. (…) Ez a rendelet az ország hallóidegét vágta át, mintegy átszúrta a lakosság dobhártyáját.” Vajon mi lett a sorsa apám detektoros rádiójának? 1935-ben, a Magyar Rádió tízéves születésnapján írók, színészek, közéleti emberek vallottak a mikrofonlázról, és egyáltalán a „varázsdobozhoz” fűződő kapcsolatukról. A hőskori gondolatok megdobogtatják a szívet, mert hordozzák azt a lelkesítő pátoszt, amely az új iránt megfogalmazódott.

„Barna mahagonidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosara, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és az ég között lármáz.” Utánozhatatlanul Kosztolányi.

Amikor Móricz Zsigmond először ült le a mikrofon elé, mély meghatottságot érzett, a távolságok lerövidülését, rokonlelkek között. „A rádió mindent felülmúl, amit az ember valaha kitalált arra, hogy gondolatot közöljön” – írta. Bevallotta, hogy ilyenkor mindig felelősség hatja át, és úgy vélekedett: aki a rádióban megszólal, a nemzet munkása. Herczeg Ferenc egészen odáig ment, hogy kijelentette: a rádió kigondolója különb ajándékot adott az emberiségnek, mint Kolumbusz, és idővel jobban át fogja alakítani az életet, mint Amerika felfedezése. Babits nem szégyellte, hogy egész nap a rádió előtt ül, és úgy gondolta, ezt neki találták ki. „A hang, a hang, a drága egyetlen hang! Színe, hajlása, modulációi, a legcsekélyebb árnyalatokig! Semmi földi kincs nem lehet sok érte…” – rögzítette. Szívfájdalommal olvassa az ember ezeket a sorokat, tudván tudva, hogy a költő gégerákban hunyt el. Molnár Ferenc azon töpreng, vajon hány hónap múlva állítják ki egy „nevettető teremben” az első, kezdetleges rádiókészüléket, miközben már jön a színes, plasztikus televíziózás. Milyen előrelátás 1935-ben! Szép Ernő részletesen leírja azt az „ünnepélyes ijedtséget”, ami a felolvasáskor eluralkodik rajta, és örül annak, hogy a rádió „szpíkere” jelen van a sarokban, akinek a bátorítása megnyugtatja. Ír arról, hogy a szereplőt kitanítják, hogyan viselkedjen, milyen legyen a fejtartása, egyebek mellett ne köhögjön, és a papírral ne zörögjön. „Rajta szoktam csípni magam, hogy mielőtt bejelentenek, hiú kézzel elsimítom ezt a gyér hajamat…”

A rádió hívott, hogy beszéljek az 1956-os melbourne-i olimpiáról. Telefonon készítették az interjút. Arra gondoltam, amit Szép Ernő édesanyja mondott a fiának, amikor először beszélt vele telefonon. „Nem tudom, édes fiam, nem fog-e megverni az Isten érte. Mert ha az Isten úgy akarta volna, hogy ilyen messziről halljuk egymást, olyan fület adott volna az embernek.”

(A szerző újságíró)