Vélemény és vita
Magyarország túlélése
„Az elmúlt év sok gyötrelmet hozott” – írta Márai a Naplójában, 1957. január 1-jén. Az író szinte állandóan úton volt, fizikailag és lélekben is, ezeket az utazásokat desztillálta hatalmas életművében
Kétszer is emigrált (a tanácsköztársaság és Trianon után, majd Rákosi hatalomátvételét követően), illetve majdnem harmadszor is, 1956-ban.
November 7-én vettem kezembe újra A teljes napló 1957–1958 kötetét, ama szimbolikus napon, a Szovjetuniót megalapozó oroszországi „októberi” forradalom (NOSZF) évfordulóján. S Márai Sándor éppen az évfordulón, 1956. november 7-én érkezett Münchenbe Amerikából, ahol hallotta a magyar forradalom hírét, és úgy döntött, megint hazatelepül. Az első és a második világháború után is politikai okokból távozott – a svájci kitérő, az olaszországi állomás és amerikai letelepedés előtt azt mondta, hogy puszta jelenlétével sem szeretné igazolni a gyilkos kommunista rezsim uralmát –, de a tengerentúlról is aktív figyelemmel követte a magyarországi fejleményeket.
Elérkezett az idő a hazatérésre, viszont Münchenben már a menekülő magyarokkal találkozott. S nem a budapesti, hanem a római gépre szállt át, néhány hétig az olaszoknál maradt – akikhez kedves emlékek, fontos regények fűzték (San Gennaro vére, Béke Ithakában, az időskori Vendégjáték Bolzanóban) –, de karácsonykor már New Yorkból üzent az itthoniaknak a Mennyből az angyal című, ikonikussá vált versével. („Mennyből az angyal menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok.”) Az éter és a Szabad Európa Rádió segítségével üzent – akkor még Amerikát és Európa nyugati felét is szabadnak tartotta, noha csalódott volt a „nyugat” elmaradt segítsége miatt. Ugyanakkor Ulysses fedőnéven (1951 és 1967 között) rendszeresen felolvasta az otthoniaknak szóló publicisztikáit, „vasárnapi krónikáit”. A rovatcím a (hideg)háborús helyzetre is utalt, s Márai a második világháború kitörésekor a Pesti Hírlap hasonló című rovatának a gazdája volt.
Csalódott az emigránslétben is. Az 1953–55 között született jegyzetekből összeállított Ami a naplóból kimaradt című kötetben olvassuk, hogy a napot üresnek érzi, dolgozni nem tud – ő, aki Budapesten még az ostrom idején is folyamatosan írt –, s az Újvilágban a „lélektelenség” bosszantja a legjobban. Pénzt ugyan lehet keresni, de a pénzen nem lehet megvásárolni sem az új hazát, sem pedig a lelket…
S tele volt tervekkel: „Meg kell szerezni az amerikai állampolgárságot, az útlevelet. Végét kell vetni az évtizedes hazátlan cigányságnak. Aztán, nagyon gondosan, dönteni kell a jövőről. Ha lesz pénzem, meg kell operáltatni ebben az évben magam. És ha még nem lesz késő. Olvasmány: Anouilh színműve, az Euridike.” (1957-ben Márai valóban megkapta az amerikai állampolgárságot, az operáció nem transz-neművé, csupán transz-európaivá tette az írót, a francia Anouilh formabontó és színházi iskolateremtő színműve pedig, mely az Orfeusz és Eurüdiké mitológiáját dolgozza fel, a szerelem és halál kérdését helyezi egzisztenciálisan új megvilágításba, s mely tragikus áldozatában a „status quo” elleni mindenkori lázadás toposza is fölfedezhető.)
Két nap múlva (1957. január 3.) Márai a modern művészetek múzeumában tett látogatást. Idézem a bejegyzést, hiszen lassan 63 év múltán is rejt aktuális üzeneteket. „A falakon ezek a színes gennyfoltok, amelyeket ma művészetnek neveznek. A közönség zöme: szakállas, matróznadrágos nők és férfiak – a nők is szakállasok –, vadzsenik, falkában. Egy világkép szétesőben van, a művészet és az emberi élet harmóniája széthull, atomjaira esik – a megegyezések kohéziója nem tart többé össze semmit.”
S mielőtt Márai Sándor leírná, hogy „harag és közöny, teljes elfordulás mindentől és mindenkitől – ez bizonyosan nem »egészséges« magatartás”, beszámol arról, hogy József Attilát olvas, közben Babitsot, Aranyt és Juhász Gyulát, Hölderlin, Verlaine és Rimbaud költészetét emlegeti. Egy hét múlva a közönyt a harag felsőfokának nevezi, s ezt írja: „Csomagot küldök Budapestre: kávét, kakaót, teát, cigarettát. És ez csakugyan szégyen. A mohácsi vész mégis emberibb volt, becsületesebb.” S noha a mohácsi vészről nekünk a másfél évszázados iszlám uralom jut az eszünkbe, Márai idő előtti „vészjelzését” sem szabad elfelejteni. Mert Magyarország túlélte a második iszlám világhódítást, a Habsburgokat és Trianont, Rákosit, Kádárt és a Szovjetuniót. Túl fogja élni a liberálisokat és a mostani uniót is.
(A szerző irodalomtörténész)
