Egy nagyon nőies levél

Igen, nagyon nőies lesz, úgy gondolom, de az én értékrendemben még megkülönböztethető a nőies és férfias viselkedés, ám vegyülését a mindennapokban nagyon is természetesnek gondolom, magyarán bizonyos szituációkban jó, ha a férfiak kimutatják érzelmeiket és jó, ha a nők néha kemények is tudnak lenni. Amúgy meg az a jó, ha a rendkívüli eseteket leszámítva mindenki marad a kaptafánál.

Elkaptam. Én is elkaptam, mint oly sokan – ha a napi híreket olvasom. A covidot. (Nem tisztelem meg nagybetűvel.) Pedig azt hittem, rajtam nem fog sem a golyó, sem a vírus. Csakhogy az élet tanít. Az elfogadásra is tanít, s most megkaptam a leckét én is. Birkózunk, de ez magánügy, nem tartozik senkire. Ám az első, örömteli tapasztalatokat a bajban, úgy érzem, nem árt megosztani azokkal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, s egyrészt hisznek az isteni örök igazságban, másrészt elutasítják a még a bajban is naponta megnyilvánuló mérhetetlen gonoszságot, politikai csatározást, átkozódást és az ellenfél halálát kívánó senkiháziak megnyilvánulásait. Pokoli időket élünk. Leírtam én ezt már sokszor, bizonyítékokkal alátámasztva, leírta más is, de most cáfolom önmagam.

Ugyanis az emberi jóság olyan mértékű megnyilvánulásaival találkozom, amit úgy gondoltam, nem hagyhatok köszönet nélkül. Mások nevében sem. Ez a kairosz, magyarán az alkalmas pillanat erre. Mert az egész Földet elárasztó mérhetetlen gonoszságot, hátsó szándékot és a valódi, naponta megtapasztalható, emberiség elleni összeesküvést felülírva igenis jók az emberek. És ez gyógyít. A házban az ikertársam, aki a napi teendőkben segít. A barátnőim, barátaim, akik 20-80 kilométer távolságra laknak, de egyszer csak megjelennek vitaminokkal telepakolva, pedig én is meg tudom fizetni, a hihetetlenül figyelmes és az utóbbi időben a sok munkába jelentősen belefogyott, sokgyerekes, fiatal körzeti orvosom, aki – bár még véletlenül sem tud arról, hogy a sajtóból netán ismert lehet a nevem – naponta érdeklődik. Egy munkatársam, aki gyönyörű és tanulságos drámakötetével ajándékoz meg, amely igazi színházért kiált, mert a jelen minden égető gondját beleírta a darabokba. Így aztán az ágyban „rendezősdit” is játszhatok, hála neki. S ne felejtsem lapunk külföldön élő olvasóit, akik számosan kérik a lehetetlent (hiszen hogyan is tudnám teljesíteni), hogy adjam át az „operatörzsnek” – az egyik németországi idős házaspár hívja őket így – köszönetüket. Most megpróbáltam.

A nehéz pillanatokban sokszor elerőtlenedik az ember. A tudomány számos ágának képviselői mondják, a stressz, a félelem megbetegít. Talán azért is olyan rosszak a világjárvány adatai. A magányos órákban, a kudarcokban (most éppen „világkudarcos” időket élünk) érzi meg igazán a lélek, hogy hol tart, és hogy talán nem véletlenül gördít akadályokat elé az élet, hanem azért, hogy tanuljon belőle. Hogy megtapasztalja bizony még a gonoszt is. Bár az ember magyarként néha azt érzi, mostanában meg kivált, hogy tapasztaltunk mi már eleget, de a jelekből úgy tűnik, mégsem így van. Van mit tanulni, meg hála Istennek van számos dolog, amiben bízhatunk. Ágyhoz kötve is. Csak címszavakban:

- Ezredévnyi véres történelem tanította meg nekünk a kitartást, a megmaradásba vetett hitet.

- Van számos világraszólóan tehet­séges emberünk.

- Van képességünk az álmodozáshoz. Ahhoz is, hogy minden gátló körülmény ellenére merjünk nagyot álmodni

- Van szorgalmunk, még ha gyümölcsének számos vámszedője akad is.

- Vannak már valódi közösségeink, bár lehetne több is, amelyeknek tagjai bízhatnak egymásban, és lehetnek közös álmaik.

Sorolhatnám még, de a legfontosabb talán tudni azt, hogy van a betegség elviseléséhez – és még az elmúlás tudomásul vételéhez is – naponta megtapasztalható szeretet.

Nos, röviden ilyen egy nőies levél. Hátha célba ér.

(A szerző újságíró)