Toronynapló az őrségről

Szilenciu­­mok nehezítették életének utolsó 13 esztendejét is, halála után nyolc éven át, 1941-ig nem adták ki könyveit, később csak tallóztak a művei­ből. 1954-ig újra csönd következett, majd Sőtér István „korszakos értékelése” megnyitotta az utat, hogy Krúdyt újra fölfedezzük. Ekkor indult el a Magvető és a Szépirodalmi kiadók közös vállalkozása (bő évtized alatt 32 Krúdy-kötet jelent meg); s 1976-ban Barta András gondozásában debütált a Szépirodalmi Könyvkiadó Krúdy Gyula Művei-t közreadó újabb, 1983-ig tervezett sorozata. Tóbiás Áron ekkor írta: úgy tűnik, hogy minden Krúdy „kevés” – hiszen az életében megjelent gyűjteményes sorozatokból vagy a későbbi válogatásokból is igen nehéz összerakni a teljes és hiteles Krúdy-képet. A kiadások befejezetlenül maradtak, több írását hagyták ki szándékosan, így minden Krúdy-összes „csonka”. A Kalligram által indított (a két jeles Krúdy-kutató, Bezecky Gábor és Kelecsényi László gondozta „fél-kritikai”) sorozatot 2005-ben 50 kötetre tervezték, de tíz év alatt ennek csak a fele látott napvilágot. (Négy éve, az Elbeszélések 10., a sorozat 28. köteténél én is elvágva láttam a fonalat. Pedig éppen Krúdyra ne mutatkozna ma igény? – Sajnos, éppen Krúdyra sincsen ma igény…)

Eredetileg nem Krúdyról, egyik kedves szerzőmről írtam volna (októberben születése 142. évfordulójára emlékeztünk), a toronyőr szerep értelmezése viszont ebbe az irányba fordított. Kelecsényi már 1995-ben megkezdte a „pótlást”, mikor a korábbi publicisztikai válogatásokból (például Pesti Album, Magyar Tükör) kimaradt tárcákból, jegyzetekből és kommentárokból szemelgetett Öreg szó az ifjakhoz címmel. (Ezt a száznál több cikket mintegy hatszáz, kötetben vagy teljes terjedelmében addig még soha meg nem jelent publicisztikából válogatta.) Utószavában érvelt amellett, hogy Krúdy, bár maga is jobban illik a regényhősszerepbe, leginkább mégis a „toronyőr”, egyúttal a krónikás.

Nem köteleződött el egyik irányban sem (amit írói hitvallása, a „nyomtatott betű” iránti szerelme és a minél több publikációs lehetőséget igénylő, költséges életmódja sem engedett meg), és „csak egy ürge” volt – idézi Ottlik szellemes kifejezését Kelecsényi László. Írta azt a világot, amelyet „maga körül látott”. Sokat foglalkozott ugyan a vidékkel (például egyik legismertebb művében, a Szindbád utazásaiban), mégis „Pest krónikása lett; azé a városé, amely egykoron, a millennium idején magához vonzotta, s mint egy öregedő szerelmes asszony, akkor sem engedte útjára ifjú szívű lovagját, mikor végképp romlottá züllött mellette”. Közben maga is néha azt kívánta, hogy jó volna messzebbről, a toronyból nézni mindazt, ami körülöttünk (és velünk) történik.

A pesti toronyőr című Krúdy-jegyzet a Magyarország 1921. március 20-ai számában jelent meg. A magányos toronyőr szerep motívuma már a világháború első éveiben írt, a versprózai Feljegyzés a torony falára című tárcában is föltűnt: a lámpaoltót kísérve, az utazások, a bölcsők, a szerelmek és harmóniák lámpását oltotta el. „Süvölt az északi szél a torony körül, a toronyőr hiába vizsgálja a napszállat szí­neit, felhőit, napkelet szeleit, fodrait; a rohanó fellegek mögött eltűnő, meg előjövő álmatlanok csillagát. Hiába néz az égre, hiába a földre. Jobb is, hogy a toronyőrök nyugalomba vonultak már Pesten.”

„Toronyőr” Bálint György (A toronyőr visszapillant); Márai Sándor is megkapta „a Mikó utcai toronyőr” titulust; Szabó Lőrinc Goethe Faust­jának toronyőrére utalt Móriczot búcsúztatva: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt.” Ám az esszéíró toronyőr klasszikusa a saját tornyában (könyvtárszobájában) alkotó, a közélettől visszavonuló, 16. századi Montaigne, aki a legnagyobbak között a 17. századi Pascal Gondolataihoz is termékeny inspirációkat kínált. Aki a toronyban van, annak őrködnie kell, s nemcsak arról küld tudósítást, amit lát, hanem arról is, amit érez. A toronyban nemcsak messzire, hanem mélyre, belülre is figyel. Egy hűséges olvasóm írta korábbi naplójegyzetemhez: bár sokan vezethetnének „Toronynaplót”, nem a szellemi vagy fizikai akadályok miatt nem teszik meg ezt, hanem ezért, mert „nincs mit beleírniuk” – minden napjuk egyforma, így ugyanazokat a „semmiket” jegyezhetnék le. „A nyaralás pedig számukra azt jelenti, ha két szappanopera közti szörfölgetés közben megmártóznak az éppen eléjük táruló, az álmaikat gerjesztő ismeretlen világban.”

Úgy vélem, a „toronyőr” egyik feladata (még ha naplót nem is vezet a folyton szertetekintő magányban), hogy figyelmeztessen. És már nemcsak a tűzre, de arra is, ha valaki éppen fölgyújtani készül a várost. Mivel messzebbre lát az utcasarkoknál és városfalaknál, óvjon attól, ami kívülről fenyeget. Óvjon attól, ami láthatatlanul (s egy idő óta virtuálisan, „a láthatóság álarcában”) érkezik hozzánk – bizonytalanságként a biztonság köreibe.

(A szerző irodalomtörténész)