Ezt is tudták, merték, és meg is tették (2.)

Nemrég e lap hasábjain írást jelentettem meg a hazánkban erős valószínűség szerint már 1968-tól (az állampárton belül jól megszervezett takarásban) nagy erővel szervezkedő és a rendszerváltásra politikai párttá is alakuló és más pártokba is befiltrálódó eszmei-szellemi vonulatról; ami pártként magát SZDSZ-nek nevezte, eszmei-szellemi vonulatként megtévesztő módon liberalizmusnak. (Erősen bizonygatták szellemi rokonságukat a 19 századi magyar szabadságért küzdő szellemi-közéleti nagyságokhoz mint Kossuth vagy tetszés szerint Deák Ferenc, akik valóban nemzetszerető liberálisok voltak.) Későn ébredő, kevésbé gyanakodó nép lévén a közvéleménynek majd két évtizedig tartott, mire végleg felfedezte, hogy a „tudjuk, merjük, tesszük” jelszó éppen annak az ellenkezőjét jelenti, amit a hazai választók elvártak, de sokan mégis hittel hittek. Buzgalmuk távolról sem a nemzet üdvét kereste, hanem azon munkálkodtak, hogy külföldi partnereikkel közös vállalkozásban hazánkból a legtöbb jövedelmet és vagyont megszerezzék. Kártételeik pontos nagyságáról hazai – még hozzávetőleges – statisztikák sem léteznek, ezért külföldi forrásokra lehet csak hivatkozni. A köz­-ismerten az adócsalásokkal (PC-nyelven adóoptimalizálás) foglalkozó nemzetközi hálózattal rendelkező szakcég, a Tax Jusitce Network hazánk értékvesztését (vagyon és jövedelmek) az eladósodás kezdetétől 460 milliárd dollárra teszi. (A cég követi a jelentősebb vagyoni transzfereket és a fizetési mérlegen és a kereskedelmi cserearányokon keresztül nagyon pontos becsléseket ad.)

Ekkora méreteket nem lehetett volna felkészült szakapparátus nélkül, „kisipari” módszerekkel lebonyolítani, és főként nem úgy, hogy az ügyeket sorozatos botrányok helyett még nemzetközi sajtódicsfény is övezze, pedig ez történt sokáig. Mit tudtak, mit mertek s tettek tehát a bankokon keresztül, ez a mai írás tárgya.

Kiindulásként érdemes tudni, hogy 1948-tól hazánkban egy bank létezett, ami a jegybanki és a kereskedelmi banki funkciókat is ellátta: a Magyar Nemzeti Bank. Egyúttal devizahatóság is volt. Eddig minden úgy volt, ahogyan a többi kommunista országban. Az eladósodás azonban jelentős változásokat hozott. Az MNB saját nevén (de állami felelősségre) vette fel a hiteleket. A többi kommunista országban ezt a külkereskedelmi bankok végezték. A külföldi pénzek hazai pénzben mért árfolyamait mindenütt a jegybankok állapították meg (nálunk is). Nálunk az a furcsa helyzet állt elő, hogy az adósság és annak értékmegállapítása is egy helyen, egy kézben volt. Ebből adódott a „lehetőség”, hogy ezzel az MNB rendszeresen, érdekei szerint vissza tudott élni, az adósságok devizáit alul, a tartalékokat pedig tendenciózusan felül tudta értékelni. (Szakértői szinten a nevetségességig is elmentek többször.) Az egymást követő két pénzügyminiszternek ez feltűnt, de nem kaptak magyarázatot. Vélhetően a bank a legmagasabb politikai szinten is rendelkezett potens támogatóval. (A szakma hozzáértői ezt a PB-tagot csak mint Raszputyint emlegették, aki mindent elsimít.) A teljes devizaforgalmat a kezében tartó (és a piaci helyzetet jól leplező) MNB 1983-tól nemcsak saját műveletein keresztül csatornázta ki a pénzt külföldre (kamatok és árfolyamveszteségek formájában, és az utóbbit a hamis könyveléssel el is tudta takarni), de vállalkozásokat is indított külföldön, és vegyes bankokat hozott létre saját részvényesi és külföldiek részvételével (összesen hatot).

Ismert, hogy a külföldi MNB-tulajdonú bankok olyan (egyébként soha nem publikált) veszteségeket halmoztak fel, hogy végül eladhatatlanokká váltak, és a veszteségek az MNB könyveiben landoltak. A Budapesten működő vegyes bankok viszont fantasztikus nyereségeket csináltak. Egyáltalán nem volt nehéz dolguk, hiszen az igazgatóságaikban MNB-tisztviselők ültek, így első kézből értesültek az MNB tervezett pénzpiaci húzásairól, mint leértékelés vagy kamatváltoztatás. (Az ehhez fogható bennfentes üzletelés is példátlan.)

Az 1983-tól alapított hazai vegyes bankok már kitűnően beágyazódtak a hazai piacon, és ontották hazafelé a profitot, amikor 1987-ben végül sor került a „bankdecentralizálásra”. Az MNB kitűnő lehetőséget látott arra, hogy felhalmozott veszteségei nagy részét erre a három ágrólszakadt bankra testálja (soha meg nem térülő hitelek tömege). A leplezéshez az kellett, hogy kötelezték az új bankok vezetőit, hogy írjanak alá egy úgynevezett „reverzális” levelet azzal a kötelezettséggel, hogy örökre lemondanak az MNB felé minden viszontkeresetről az átvett üzletállománnyal kapcsolatban. A potenciális veszteségeket azzal sikerült még évekig leplezni (egészen 1994-ig), hogy nem iktatták be a könyvelési és könyvvizsgálati nemzetközi szabályokat. Amikor ez megtörtént, hirtelen világos lett, hogy a bankokból hiányzik kb. egymilliárd dollárnyi tőke, azaz tőke nélkül működnek, nem tőkéjük van, hanem tőke helyett nagy lyuk tátong a hiteles mérlegben. Az államra (tehát az adófizetőre) maradt, hogy pótolja a tőkét a bankokban. Ezekre, a bank- és ügyfél-konszolidációnak nevezett műveletekre 1994–1995-ben került sor, amelyek hatalmas többlet államadósságot okoztak. Ennek terheit máig viseljük. Logikusan arra lehetett volna gondolni, hogy a frissen teljesen feltőkésített bankokat eladva a betett pénz megtérül, ám nem térült meg. A bankokat „lábon”, a piac teljes megkerülésével a külföldi csapattagoknak értékesítette az álompáros (Bokros és Surányi). Ha a vételárak méltányosak lettek volna, biztos kikürtölik mint győzelmi jelentést, ám azokat máig homály fedi. Ez a húzás is hozzájárulhatott az „álompáros” cím kiérdemléséhez, noha a Time magazin címlapjára azért ők sem kerültek, mint annak idején Fekete János, mint a kommunisták legjobb bankára. (Hiába a címbírák valós érdemek alapján ítélnek) A teljesség igénye nélkül (pusztán terjedelmi okok miatt) néhány további „tudjuk, merjük, tesszük” MNB-húzás.

1. Alaposan megemelték a jó minőségű exportcégek fejlesztési hiteleinek kamatait a rendszerváltás előtt. Ezzel azok piaci értéke a pincébe zuhant, tehát megnyílt a pálya az olcsón jó cégeket vásárolni akaró külföldiek előtt. (Mert tudták, hogy mi és mikor fog következni, és kik a vásárlójelöltek már 1985-től.)

2. Az MNB a nemzetközileg szabadalmazott könyvvezetési és -vizsgálati szabályokra csak a politikai rendszerváltás után hét évvel(!), 1997-ben tért rá. Részint azért, mert a „tudjuk, merjük tesszük” technológiát tovább kívánták működtetni. Ebben nem volt akadály, hogy 1991-től éppen az MDF-kormány nevezett ki oda bankelnököt. (Ma már ő is ott van abban csapatban, amelyikhez valójában mindig is tartozott.) Félve a számonkéréstől, várták az alkalmat, hogy az ő csapatuk a politikai hatalmat is megszerezze, így az egész machiná­ciót meg lehet úszni. Meg is lehetett (egyébként máig). Parlamenti képviselőként éltem meg, hogy az Állami Számvevőszék két alelnökét volt módunk megkérdezni (elnök éppen nem volt), hogy az MNB-ből kivezetett több mint húszmilliárd dollárt, amit államadóssággá alakítottak, átvizsgálták-e abból a szempontból, hogy ebből a gigantikus összegből valaha is látott-e egy dollárt is az államkassza. Mindketten nemmel válaszoltak, de hozzátették, hogy nem is adtak (egyébként kötelező) ellenjegyzést az „üzlethez”. A kétharmados balliberális többség mégis törvénybe iktatta a nyilvánvaló csalást,

3. Az MNB több mint egy évtizedig (egészen a jelenlegi elnök beiktatásáig) kiemelt magas kamatokat (jegybanki alapkamat) fizetett a hazánkban működő – akkor még kizárólag külföldi tulajdonú – bankoknak, ha pénzüket az MNB-ben helyezték el. Nagy örömmel el is helyeztek irdatlan összegeket. Időnként ez az állomány hétezer-nyolcezer milliárd forintra rúgott. A bankok kockázatmentes profitja, évente négyszáz-ötszáz mil­liárd forinttal nőtt, miközben az MNB veszteséges lett, és veszteségeit az államkasszával téríttette meg. A sorozatosan hatalmas veszteséget felhalmozó működésre még cinikus magyarázattal is szolgáltak a csapattagok: „A jegybanknak nem az a feladata, hogy nyereséget termeljen” (megjegyzésem: netán az a feladata, hogy folyamatosan zúdítsa a veszteséget az államkasszára?).

Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a hasonló húzásokat, de egy publicisztika terjedelmi okokból maximum ennyit bír el.

Lenne itt feladata bőven a történeti feltárásnak, de ennek jelei sem láthatók máig. A rendszerváltozás óta immár felnő a második generáció is (ezeket különös nagy betűkkel illetik a szakértők). Többen közülük értelmiségi pályára kerülnek, jogászok, közgazdászok lesznek. Nekik végképp szükségük lenne erre a tudásra, de ilyen oktatás sehol sincs. Ha majd munkába állnak, jó lenne tudniuk, hogy milyen védekezési mechanizmusok alkalmazhatók az ilyen esetekben, de nem ismerik meg azokat. Ez olyan, mintha az orvosegyetemeken a test felépítését nem kellene alaposan meg­ismerni.

(A szerző közgazdász)