Kelemen András

Vélemény és vita

Jog és erőszak

Az Egyesült Államok korábbi itteni ügyvivője már úgy vádaskodott, hogy nem kellettek hozzá tények. Sargentini és Jourová ezt folytatta

Sokan panaszkodnak a hazai vitakultúra szintjére – és okkal, ha az érvek helyett a másik vélemény hordozójának lejáratására gondolunk. Persze, van ennél lejjebb is, a dzsihád híveié. Szerte Európában megdöbbenést váltott ki ama bizonyos párizsi tanár utcai kivégzése, aki a szólásszabadságot kívánta szemléltetni tanulóinak. De itt meg kell állnunk egy gondolatra.

A fogalmak háborújában már a gondolat, vélemény és szólás szabadságának tartalma kétféleképpen is eltorzult. Egyrészt a korlátlan véleménynyilvánítás hívei hamar beleütköznek a letiltásba, ha nem a fősodorbéli véleményt bégetik. (Ezt
a cenzúrát a többség még szó nélkül tűri.) Ugyanakkor a Charlie Hebdo-féle gyakorlat súlyosan összetéveszti a szólás szabadságát a sértegetés (és provokáció) lehetőségével.

Gondoljuk csak meg: még a társadalom alján is azzal szokták támadásra izgatni egymást a pofozkodók, hogy „Szidtad az anyámat!”.

A legmélyebb vallásos meggyőződés sértegetése pedig ugyanilyen hatású. Különösen a személyiségfejlődés olyan fokán, amikor az ősi szemet szemért, fogat fogért elve az irányadó. (Még álságosabbnak tűnik a helyzet, ha nem feledjük, hogy épp a moszlim érzékenységre hivatkozva vették le nyilvános helyekről a keresztet vagy szüntették meg a karácsony megnevezést!)

Mindez azonban nem csökkenti azok elvetemültségét, akik Isten nevében („Allah akbar!”-kiáltással) gyilkolnak védteleneket. Az ilyen tetteket meg kell torolni, s ha lehet: megelőzni. Nem a bosszú, hanem az igazság, az ártatlanság védelme nevében. Tőlünk az erőszakos megoldások általában idegenek, bár mindenkori elnyomóink igyekeztek úgy beállítani a magyart, mint „rebellis nemzetet”. Pedig csak akkor fogtunk fegyvert, amikor már semmi más eszközünk nem maradt. A magyar történeti tudat – ma úgy mondanák, hogy azonosságtudat – része volt a jogi gondolkodás. Illett ránk a jogásznemzet címkéje. Amikortól úgy alakultak az erőviszonyok, hogy ismételt kísérleteink ellenére sem sikerült elérnünk az önrendelkezést, a magyar nemzet a közjogba kapaszkodott. Kiformálódott a másoknak annyira különös Szent Korona-tan, amelynek legszikárabb megfogalmazását külföldi vendégeinknek Kövér László házelnök így szokta megadni: „Magyarországon nem a királynak van koronája, hanem a koronának királya.”

Akármit mondjanak a tudományos elmék eme szent „műtárgyunk” koráról és keletkezéséről, a koronánk még akkor is Szent Istvánhoz kapcsolódik, ha nem érintette fejét jelen formájában; mert az első királyunktól folytonos állameszmét jeleníti meg. Ez teremtett olyan közösséget, amelyik ellent tudott állni a Habsburg-alávetés évszázadainak. A történelmi Magyarország trianoni lerombolása után „a király nélküli királyság” idején még nyilvánvalóbbá vált, hogy a főhatalom a Szent Koronáé. A szovjet megszállás idején pedig hazatért amerikai száműzetéséből, és megerősítve nemzetünket a már szuverén ország parlamentjében foglalta el helyét, láthatóvá téve a népfelség szentesítését.

A szimbólumoknak összetartó erejük van. A négy évtizedes lélekrombolás miatt kellett a rendszerváltoztatás parlamentjében arról is vitatkozni, hogy zászlónk nem csupán egy színes szövet egy rúdra akasztva. Ugyanígy emlegették
a rombolás hívei Kun Béla sapkájával együtt a Szent Koronát, vagy próbálták meg tetemcafattá minősíteni a Szent Jobbot. Ha ez a sárba rántó szemlélet áttört volna, akkor előbb-utóbb tényleg csak a Landeszmann-lenézte barackpálinka és bőgatya – vagy még az sem – marad magyar sajátosságnak.

Közjogi érzékünk nem múlt el a történelmi országterülettel együtt. Ahogy már a márciusi ifjak is vértelen forradalomra törekedtek, a szov­jethatalom összeomlását sem követte megtorlás. Ahogy mondtuk: egy pofon sem csattant el. (Holott mind a mai napig kerülnek elő új és új adatok a kommunista terror vérforraló szörnyűségeiről.) Ötvenhatban sokan azzal fogták le az önbíráskodásra hajlók kezét, hogy majd a független magyar bíróság elítéli a bűnösöket. (Ezt a hozzáállást is tekinthetjük hungarikumnak.)

Legtisztábban a Trianonban elcsatolt területek magyarságánál mutatkozik meg ez a történelmi reflexünk. Olyan erőteljes kisebbségekről van szó, amelyek sosem kísérelték meg erőszakkal helyrehozni az őket ért sérelmeket. Inkább hajlandók voltak hosszas jogi küzdelmekbe bocsátkozni; még akkor is, amikor azt kellett tapasztal­niuk, hogy az új hatalmak hátrányos jogalkotása és még inkább jogalkalmazása akár az elért, kivívott eredményeket is egy másik önkényes hatalmi döntéssel megvonhatja tőlük. (Amint ez történt a romániai birtokvisszaadás, a szlovák állampolgárság fura szabályozása vagy az ukrajnai kisebbségvédelmi egyezmény esetén.)

Mindezeket figyelembe véve különös fénytörést kap az Európai Unióban Magyarország ellen induló, jogállamiságra hivatkozó eljárás. A formálisan jogi anyag alapja lehet egy újabb Magyarország elleni támadásnak. Ha pedig belegondolunk hazai, felháborító bírói döntésekbe, csökkenhet bizalmunk az igazunk kivívására az európai színtéren is. A jogszolgáltatás legtöbbször a valódi uniós hatalom szolgálóleánya. Erről szólnak a Magyarországot és Lengyelországot elmarasztaló, jogi köntösbe burkolt politikai döntések. A rómaiak már megfogalmazták ezt, amikor a fabulában a farkas azzal vádolja a lentebb ivó bárányt: „Miért zavarod a patakom vizét?”

A szatirikusan Goodfriendnek, azaz jó barátnak nevezett, az Egyesült Államok korábbi itteni ügyvivője már úgy vádaskodott, hogy nem kellettek hozzá tények. Sargentini és Jourová ezt folytatta.

De hát mi ez ahhoz képest, amikor Irakot lerohanta a világerő, feltételezett és utólag sem igazolt tömegpusztító fegyverek miatt. Casus belli, ürügy támadásra mindig gyártható. Oroszország és Németország közös Északi Áramlatot tervez? Jöhet Alekszej Navalnij rendhagyó megmérgezése. Nem engedi be Magyarország a migránsokat? Máris lehet embertelennek megbélyegezni, mert a fő célnak csakis a – mi elől? – menekülők biztonságba helyezése engedélyezett. És számba sem veszik a szorongattatás helyén kifejtett magyar segítő tevékenységet, a tényleges szolidaritást.

Évekig hallhattuk, hogy merjünk kicsik lenni, s hogy nekünk nincs ellenségképünk: így hát honvédelmünk is leépíthető. Évekig úgy voltunk, mint az oláh medvetáncoltató mackója: úgy táncoltunk, ahogyan rángattak (legfeljebb dörmögtünk ellene). Jeles írónk, a kolozsvári Szilágyi István 2003-ban ezt így fejezte ki: „Valami furcsa féltő aggódás van bennem a mai magyarság sorsa iránt. Amit azért érzek különösnek, mert egyébként úgy vélem, most még a kényszerpályáin is fölfelé tart. Csak valahogy túl jólnevelt lett az elmúlt másfél emberöltő alatt; túl megértő a körülötte élő népekkel-nemzetekkel. Maholnap ott tartunk, hogy azok apologétái leszünk, akik hajdan minket apasztottak. Azokhoz járunk koccintani, akik megszerezték vagy inkább megkapták fele országunkat annak idején. Holott a népek-nemzetek birkózása tovább tart – még ha ezt mára békés versengésnek tekinthetjük is. A toleran­ciánk sajnos gyengeségnek minősül a tülekedők szemében. Túlságosan igyekszünk kicsiknek látszani.”

Igaz, sokáig nem mertünk az igazság szemébe nézni. Mert ha mertünk volna, akkor tudnánk, hogy igenis ki kell állnunk a jog és az igazunk mellett, de ennek súlyát a mögé állított erő adhatja csak meg. Ez pedig az azonosságtudatra épülő szellemi, majd fizikai önvédelmi képességből fakadhat. Így voltunk képesek legutóbb is határozott nemet mondani olyan fenyegetésekre, mint az ismeretlen tömegek befogadása vagy épp a kárpátalji magyarok gyors megsemmisítése.
Vezessen a továbbiakban is minket Cromwell Olivér elkötelezettsége és józansága. Ő mondta: „Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!”

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Az új csodafegyver

ĀÚgy ünnepli a magyar balliberális oldal, hogy Joe Bident kiáltották ki az Egyesült Államok elnökének, mintha legalábbis ők maguk nyerték volna meg az amerikai választást

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Végjáték, vagy amit akartok

ĀA világ gazdagjainak agresszív terjeszkedése minket is és sok más lenézett, kizsákmányolt országot a vesztesek oldalára taszít, s nem lehetünk boldogok, hogy e méltatlan szerepen másokkal is osztozunk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom