A Covid és Trianon

Erről ugyanaz jut eszembe, mint amikor – először még tavasszal – a háborús helyzettel való összehasonlítgatásokat hallottam, akkor háborús helyzetről, hadiállapotról és hasonlókról jajgattak. Akik ilyen marhaságokat mondtak-írtak, jelentsük ki rögtön, soha az életben nem voltak háborúban. Pedig a kilencvenes évek elején lezajlott úgynevezett délszláv háború még nincs olyan messze Vukovárral, Eszékkel vagy akár a valóban háborús Bácskával együtt. Akit meg hivatása netán mondjuk a 2006-os libanoni–izraeli háborús viszonyok közé szólított, újfent láthatta az enyhén szólva muzsikálni való különbséget egy úgynevezett világjárvány és egy mindenkori háború hétköznapi valósága között. Rossz és sokkal rosszabb között pedig már csak azért is illő és érdemes és ajánlatos különbséget tenni, mert csakis így tudjuk megérteni évszázados nemzeti tragédiánk méltósággal viselt emlékezetének kiirthatatlan, eltiporhatatlan mivoltát.

Elmaradt programok: előadások, megemlékezések, rendezvények, hangzik egyfelől. Mindez pótolhatatlan, korrigálhatatlan, szörnyű. Valóban?

Az idei június 4. már a nagy tavaszi sokk megszűntének idejére esett. Igaz, az Alkotmány utcai, a maga nemében döbbenetes emlékművet csak később vehette birtokába a nagyközönség, de a kép augusztusból is feledhetetlen: árad a tömeg, ki hangosan, ki némán, összeszorított szájjal silabizálja a kisebb-nagyobb betűkkel írott helységneveket – egy ezeréves ország kibetűzhető, elolvasható gigászi lajtstromát. A csonka ország különböző vidékein – új és még újabb emlékműveket avattak, előadássorozatokat tartottak, konferenciákat rendeztek – emlékeztek. Június 4. után is, értelemszerűen. Hogy hány könyv, különféle kiadvány jelent meg – a békediktátum teljes szövegének közreadásától albumokon át visszaemlékezésekig és elemzésekig – megszámlálhatatlan. És még nincs vége, semminek sincs vége: elkészült és a mozikba kerül az ismert rendező, Jelenczki István monumentális – december 5–6-án két részletben az Uránia moziban vetítendő – nagy Trianon-filmje, rövidesen napvilágot lát a Trianoni Szemle több mint négyszáz oldalas, szintúgy monumentális nagy Évkönyve – a sort még lehetne folytatni.

Közben Covid, persze. De nincs a világon az a járvány, amely meg tudná akadályozni az emberi természet egyik legszebb, legbüszkébben vállalható jellemvonását: a fölemelt fejjel, bátran és következetesen történt emlékezést. A veszteségek miatti fájdalom és a hősies ellenállás előtti főhajtás tisztelgésének kimutatását. Mindaz, ami ezt az ügyet szolgálja – a Trianon szóval kifejezett nemzetgyilkossági kísérlethez kapcsolódó össznemzeti foglalatosságok együttesét – semmiféle pandémia nem porlaszthatja szét. Sem most, sem máskor. Soha, semmikor.

Előkerülnek – sajnos, többnyire csak ilyenkor – nagyjaink szólásai, Deák Ferencet meg Apponyi Albertet idézzük, hogy amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. És hogy megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz azon országok temetésén, amelyek a sírját megásták. Kossuthot kevésbé idézik. Kár. Ő mondta: „Minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga s mire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: lehetetlenség. Az ily kitartó, az ily állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak s még a fátum is meghajlik.”

A fátum, amely előtt hajlamosak vagyunk – gondoljunk a nem is oly távoli 1994-es vagy 2002-es választási vereségre és néhány hasonló jelenségre – elkeseredetten fejet hajtani, siránkozva kapitulálni és búsongva legyinteni: igenis megtörhető. Meghajlik az bizony. Bebizonyítottuk. (Ha azon a csoda-őszön bármelyik harcos azon elmélkedett volna, hogy ugyan minek szembeszegülni ekkora túlerővel, magával a fátummal – mire, kikre emlékezhetnénk minden évben?) A fátum, nevezzük a végzetet Covidnak vagy szovjethatalomnak, balliberális nyomulásnak vagy globalista ellenerőnek: nem legyőzhetetlen. Sőt. („Nagyon is.”) A trianoni megemlékezések, mindaz, ami Trianon kapcsán Magyarországon történt és történik a most már bizonyosan igen rossz emlékű, nemsokára véget érő 2020-as Covid-évben: szemléletes példaként mutatják fel mindezt. Krúdy Gyula így fogalmaz Az utolsó garabonciás című írásában: „Siska felnyitotta a szemét és örömteljesen intett. A keblére mutatott: – Itt van a menyasszonyod levele – rebegte. – Azt írja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és síkságokon, hűsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával. Felébred bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet; meghallja a süvöltő szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár. (…). A vándorló elment ugyan az élők sorából, de itt maradt utolsó üzenete, mint az örökös reménység, a holtig tartó fogadalom, az álomban sem elfelejthető jegyesi hűség, amelytől elcsüggedt fér­fiak feje az égnek emelkedik. Ez volt utolsó szereplése Siskának, aki átjött a régi Magyarországból, hogy végre vallomást tegyen a levélről, amelyet egész életében hordozott északról délre, megállás nélkül, de soha sem kellett felbontani a levelet, mert keleten és nyugaton is szabad magyarok laktak.”

Hallgassunk megint – sokadjára – a magyarság rejtekező szellemére. Amit magyar irodalomnak hívnak.

(A szerző író)