Veszélyes nyüzsgés

Persze Kádár János, aki Moszkvából érkezett november 7-én szovjet páncélkocsin az Országházba – vagyis végül maga lett a legtökéletesebb moszkovita –, semmi újat nem talált fel. A kádárizmus mégis sokak számára valós történelmi fogalommá vált. A legrosszabb interpretációja, hogy ebben a korszakban nem is diktatúra volt, hanem valamiféle „közmegegyezéses felvilágosult abszolutizmus”, esetleg „puha diktatúra”. Sőt: sokak szerint jobb is volt akkor az élet, mint a mai vesztébe rohanó, pusztuló világunkban. Innen is, onnan is hallom: „Ezek rosszabbak, mint Kádárék!” Kádár politikai, lelki utódai és elkeseredett áldozatai, ellenfelei is mondják: rózsafüzérrel a kezén temették el – szól egy hang a rádióból.

Ezért nem árt újra és újra leszögezni, hogy e harminchárom éves időszak jellegében, politikai, gazdasági, szellemi alapjaiban csak egy része volt annak az elvetélt kísérletnek, amely szintén ezen a napon kezdődött meg Oroszországban, 1917-ben. A kommunizmus megvalósításának folyamatát szocializmusnak nevezték el, de mivel ebben látványosan és makacsul domináltak az ellentmondások a marxista utópia és a gyakorlat között, sok-sok tonnányi „filozófiai” munkát írtak (és írnak ma is) az ellentmondások feloldására. Nem sikerülhet, mert a mai agresszív nihilizmusnak ezen a tájon mégiscsak ennek az utópiának és gyakorlatnak az ellentmondása volt a keltetője, sőt „életre galvanizálója”.

Ezeknek a filozófiai munkáknak fel kellett oldaniuk az ellentmondást, hogy a „nép uralmát” a néppel szemben kell megvalósítani. Ma is ezen ügyködnek a „haladó erők”. Erre találta ki Marx a „proletariátus diktatúrájának” elméletét, amely szerint a „proletariátus” megsemmisít minden más „osztályt”, és akkor itt a kommunizmus. Már ezzel igen sok probléma adódott, mert Marx sok más réteg mellett (az összes „középrendek”) a parasztságot is alapvetően reakciósnak minősítette.

Ez a téboly teljesen átjárta a kommunisták amúgy is zaklatott agyvelőjét, s ezért indítottak véres hadjáratot a parasztság ellen minden szocialista országban. A proletariátus meg csak nézte üveges tekintettel, hogy a „kommunizmus” mégis eljött, csak éppen nem nekik, hanem az „élcsapatnak”, a hivatásos forradalmároknak. Ez már Lenin értékes kiegészítése volt az eszméhez. Az élcsapat.

A diktatúrát ezek a „hivatásos forradalmárok” gyakorolták az „osztályellenséggel” szemben – és a néppel szemben is. A politikai vezetés, a jogszolgáltatás, az anyagi javak elosztása terén ez az „élcsapat” kiváltságokat vindikált magának, mégpedig ideológiai alapon. Beköltözött mások házaiba, étkezett mások étkészletével, elvette mások tulajdonát. Negligált minden erkölcsöt, mivel újat teremteni nem tudott és nem is akart. Nem nehéz meglátni a hasonlóságot bizonyos mai törekvések és e mentalitás között.

A fizetett filozófusok dolgoztak keményen. Hogyan lesz a „népi demokráciából” proletárdiktatúra? Révai József „tojáshéjról” beszélt, amely még odaragadt. A népet egyetlenegyszer sem merték megkérdezni, hogyan szeretne élni? Amíg még volt rá mód – 1945-ben és 1947-ben –, a nép ösztönösen nemet mondott erre a marxista szocia­lista kommunizmusra. S hogy már akkor milyen ordas csalásokkal éltek a „haladók”, azt talán már mindenki tudja. De vajon elutasítja-e? Vagy megengedhetőnek, sőt követendőnek tartja-e? Hát csak haladni akartak! Ez a csalás volt a szocializmus alapja mindvégig a Kádár-korszakban is. Közben féltek a néptől, de ezt a félelmet ne tévesszük össze az egymást is legyilkoló paranoiájukkal. Az valóban irracionális terror volt, a néppel szembeni erőszak nagyon is racionális. Őket ugyanis csak a szellemi és a fizikai terror tartotta hatalmon.

A Kádár-korszak olyan vérengzéssel kezdődött, amely nyilvánvalóvá tette, hogy Kádár honnan jött. Nincs hely most részletezni: a véres terrorból jött. Terrorista volt, akkor is, amikor elkövette a bűnöket és akkor is, amikor elszenvedte elvtársai terrorját. De a forradalom utáni vérengzés nyilvánvalóvá tette azt is, hová tart. Hogy soha nem lesz képes a nemzetet, a szabadságot a diktatúra, saját hatalma fölé helyezni.

Ebben van a nagy különbség Nagy Imréhez képest, aki ugyanonnan jött, de a forradalom megvilágosító fénye elért hozzá. Elérte az önérzet, s az már majdnem erkölcs! Abban az önérzetben volt már valamicske a szabadságból, a magyarságból. Kádárban az önérzetnek nyoma sem volt. A legaljasabb nihilizmust ültette el generációk szívé­ben. Elárult mindent és mindenkit. A végén őt magát is elárulták az elvtársai. Ideológiai alapon. Ennyi árulástól természetes, hogy megszédült a nemzet, s a legfájóbbak csak ezután következtek!

Kádár viszont harminchárom évig tetszeleghetett a „megváltó” szerepében. Elvárta a tapsokat. „Építsd a szocializmust!” Ezt üzente mindennap. És talán el is hitte. Lám, leraktuk a szocializmus alapjait (1962). Lám, felépítettük a szocializmust (1972). Lám, építjük a fejlett szocializmust. Dolgozzanak a filozófusok. Miben is áll a fejlett szocialista társadalom felépítésének feladata? Mi a szocialista hazafiság? Apró Antal elvtárs segít: az igazi hazafiság, a nemzeti érdek sikeres szolgálata elválaszthatatlan az internacionalizmustól. A szocia­lista országok népei jól tudják azt is, hogy a szocialista hazafiság és a szocialista internacionalizmus egyben a Szovjetunióval, a Szovjetunió Kommunista Pártjával és a szovjet néppel való testvéri szövetség állandó építését is jelenti. Hol van már a Szovjetunió, az SZKP és a szovjet nép?! Van helyette más. De eltűnik majd az is. Magyarország, a magyarság marad. Hacsak nem választja az immoralitást!

Kádár Jánost 1956. november 7-i megérkezésekor önjelöltnek sem nevezhetjük. Ő a szovjet intervenció „igazolásának” eszköze volt. Tudta ezt ő is. Ezért a stréber és gyilkos megtorlás, ezért küldött csapatokat Csehszlovákiába 1968-ban, számolta fel a reformokat 1972-ben, ünnepelte a Szovjetunió afganisztáni „hódítását”, támogatta a legkülönbözőbb terrorszervezeteket és pártokat a nyugati és „harmadik” világban, próbálta meg eltépni a magyar és lengyel nemzet közti köteléket a Szolidaritás évtizedes küzdelme alatt a nyolcvanas években, maradt távol nevetséges indokokkal az Amerikában rendezett olimpiáról, negligálta látványosan a Trianonban és Párizsban határon túlra került magyarságot és adósította el végzetesen az országot.

Kádár talán igaz hazafinak is gondolta magát. Én a munkásosztályomért tettem! – mondogatta. S „jól él a mi népünk” – ezt is. Talán hitte, hogy ő képes lesz a nép hasznára váltani a diktatúrát. Hogy őt „hívták”, behívták. De ki hívta? A Harisnyagyár kollektívája? Bizony, ugyanúgy elhitte a talpnyalói és az asszonyok hízelgését, mint minden más diktátor. A legkártékonyabb fajta volt: az elhivatott nihilista. S hogy tömegek szerették? Mert elvonultak a tribün előtt százezrével? Mert a hangulatjelentésekben dicsérték. Mert írók, színészek, humoristák szimpatizáltak a díjakkal, honoráriummal és az „öreggel” is? S közben befogták az orrukat, míg mások lélegzetet sem vehettek? Olyan kor volt ez, amikor saját nemzetünk önmaga silányította el a nívóját. S érthetetlen, hogy vannak, akik továbbmennének ezen az úton. Mert ez szaglik.

Köszönet a magányos ellenállóknak, akiknek igazuk volt a felvonultatott tömeggel szemben, a milliónyi „egy-két embernek”, aki megőrizte a nemzetet és a belső szabadságot. Együtt szabadultunk ki az internacionalista hazafiság béklyójából, de biztosan nem azért, hogy a globalizmus nemzethalálba vezető útjára cseréljük. Rossz csere lenne. Szerencsére nem csak ez a választék. De hogy most együtt újra támad e kettő, a legnagyobb csalódás s kihívás is egyben. Nyüzsögnek az új hivatásos forradalmárok, fenyegetnek, zsarolnak, külföldre szaladnak „internacionalista segítségnyújtásért”. Veszélyes nyüzsgés ez, a csalás és árulás melegágya.

(A szerző történész)