Boros Imre

Vélemény és vita

Tudták, merték, és meg is tették

A madaras fazonú oktatási rendszernek hála újra előállt a fiatalok hasznos idiótáinak hada

Emlékszünk még a választási plakátokra, rajtuk a „tudjuk, merjük, tesszük” jelszavakra Pető Iván, ifjabb Rajk László, Magyar Bálint arcképével és a nemzeti színekben szálldosó szabad madarakkal. Csaknem három évtized távlatából elmondható, hogy ilyen körmönfont és egyben pimasz módon, demokratikus lepel alatt népet, nemzetet még nem vertek át sehol a világon A választóknak azt sugallták, hogy a közjó érdekében van a tanácstalanság helyett ez a nagy felbuzdulás. Nem véletlen, hogy még 1994-ben is, dolgos-szorgos néppel megáldott alföldi községekben is húsz százalék körüli eredményt ért el az alakulat, pedig addigra már túl voltunk az államutódpárt és a madarasok – a Szabad Demokraták Szövetsége – összeborulásán, a Demokratikus Chartán. (Hiába, későn ébredők vagyunk, már a Kossuth-nóta is elmondta „ha még egyszer azt üzeni”.) Valóban tudták, merték, és meg is tették, de amit tettek, az homlokegyenest az ellenkezője lett annak, amit a gyanútlan szavazók a jelszavakat hallva joggal vártak. A jelszavak feltalálóitól pedig minden távolabb állt, mint hogy elárulják, mit tudnak, miért merik, és miért teszik meg.

Kezdjük azzal, hogy mit is tudtak ők? Ma már nyilvánvaló, madarasék idejekorán értesültek arról, hogy jön a nagy változás. Erről akkor még az átlagembernek fogalma nem volt, sőt ha valaki erről ábrándozott, elmeháborodottként kezelték. Emlékszünk-e arra, hogy a „nagy hazai rendszerkritikusok” milyen játszi könnyedséggel kaptak 1968 és 1975 között útleveleket, hogy elhagyják az országot (Heller Ágnes férjestül, Szelényi Iván, Konrád György és mások), hogy azonnal megjelenjenek nyugati fórumokon. Legtöbbjük puha párnára huppant, egyetemeken, kutatóintézetekben. (Többen közülük a rendszerváltás után haza is tértek.) Ez a korszak egybeesett a nagy hazai gazdasági újítással, az „új gazdasági mechanizmussal” és annak melléktermékével, az eladósodással. A hitelfelvételekről (gyakorlatban az eladósodásról) itt és Nyugaton egyaránt az volt a vezérszólam, hogy a gazdasági felzárkóztatás céljait szolgálja. A Nyugat által megvetettekből (1956 után) hirtelen példaértékű reformerekké lettünk, a legvidámabb barakk a béketáborban. Dicséretekkel halmoztak el bennünket, Kádár előtt megnyíltak a korábban csukott ajtók. A beavatottak azonban már akkor tudták, hogy mi van itt készülőben, noha nagyon szűk körben, elsősorban a hazai jegybank devizaügyeket és államadósságot kezelő részlegének legbelső boszorkánykonyhájában. Nem volt az sem véletlen, hogy az eladósodás jegybanki fő konstruktőrét a Time magazin (amely 1938-ban Hitlert is az év emberének választotta) a kommunisták legjobb bankára címmel tüntette ki egyenesen a címlapján (Best banker of the communists). Akinek eszébe jutott ott és másutt felfedezéseiről és kételyeiről beszélni, gyorsan repült, de rosszabbul is járhatott, legyen beosztott, de akár miniszter is.

Nagy igyekezetében az első beavatott madaras csapat kissé túltolta a kerékpárt. Az 1981–1982-ben kitört hitelválság kis híján romba döntötte az országot, mégis azokat távolították el, akik segítették a talpon maradást. Röviddel utána minden úgy folyt tovább, mint azelőtt, de gyorsabb ütemben. Tény, hogy 1979-ben a pénzügyminiszter érdeklődését az ügyben, hogy miért is nőtt hatalmasat az adósság és vesztett óriási összegeket a jegybank az árfolyamokon, azzal „jutalmazták”, hogy feljebb buktatták, a Tervhivatal elnöke lett miniszterelnök-helyettesi rangban. A következő pénzügyminiszter újabb gyanútlan érdeklődésére, hogy szeretné eredeti adatok alapján látni az eladósodási folyamatot, hivatalos válasz nem született, csak egy szóbeli kommentár hogy „no csak az kellene”. A pénzügyminiszternek az nem fért a fejébe, hogy a jegybank forintban vezetett könyvei állandóan „győzelmet” jelentettek, az adósság devizában (dollárban) viszont folyamatosan nőtt és nőtt, de az ország nemhogy külső többletforrásokhoz jutott volna, éppen ellenkezőleg, forrásokat vesztett.

Az akkori politikai vezetés az egészből semmit nem érzékelt, és talán nem is nagyon értett. Az eladósodási hullámok különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül követték egymást (1974, 1978–1979,1985–1988). Mi sem jellemzőbb a sikeres konspirációra, mint az, hogy 1981–1982-ben hazánk rásiklott az IMF-tagságra, amit korábban még hivatalosan szájra venni is halálos bűn volt. (A szervezet 1944-es megalakulásakor a Szovjetunió mint a háborúban győztes hatalom megkapta a meghívót a tagságra, ám hamarosan kifarolt, kötelező jelleggel követendő példát adva a szovjetblokk többi országának.)

A harmadik eladósodási hullám hozta el a valóban széles körben régóta óhajtott politikai rendszerváltást. Az addig jórészt az állampárt védőszárnyai alatt kényelmesen konspirálgató „előszabad madarasok” először a „szabad kezdeményezések hálózatát”, majd a madaras pártot is megalakították.

A hajdani (ötvenes évek) elnyomó erőszakszervezetek funkcionáriusainak gyermekei közül többen a leghaladóbb, legdemokratikusabb madaras párt vezetői lettek. Felmenőik névsora ma már hivatalos kiadványokban is fellelhető. Nagyon hasznos és a helyzetre jól használható volt ugyanis az évtizedes bolsevik tanítás, hogy „a múltat végképp eltöröljük”, és főként elfelejtjük jelszó.

Az 1973-ban kezdődő vetés és a másfél évtizedes alapos terepmunka után igazán eljött az aratás ideje, no nem a rendszerváltástól javulást váró tömegeknek, hanem a madarasoknak és külföldi üzlettársaiknak. A külföldi üzleti, elv- és baráti kör kezében lévő, hatalmasra duzzadt hitelállomány (amely e kör vagyonát képezte a hazánkkal szembeni követelés formájában) valahogy helyet kellett cseréljen, az adósságokért nemzeti vagyont és a vagyonnal kapcsolatos jövedelmeket kellett megszerezni. Az addigra már kendőzetlenül együttműködő hazai madarasok és nemzetközi partnereik ezt egy húzással kívánták megejteni. Nem nyertek ugyan 1990-ben, máskor sem, de a kormányt mégis meg tudták fenyegettetni külső barátaikkal, hogy a hazai eladósító „szakértőket” hagyják a helyükön, mert különben csődbe viszik az országot.

Adja oda az ország a komplett jövedelemtermelő vagyonát, és az adósságot el lehet felejteni. Ez volt az úgynevezett adósság-részvény csere ötlet, ami végül nem realizálódott.

A madaras B terv még ennél is jobban sikerült. A barátok piaci megmérettetés nélkül azt vittek, ami nekik megtetszett, gyakorlatilag annyiért, amennyit fizetni kívántak. Közben az adósság újra nőtt és nőtt. Talán nem volt abban semmi rendkívüli,hogy az ország kirámolását, vagyontól és jövedelmektől történő megfosztását „műveleti vezetőként” intéző pénzügyi vezetők, az akkori jegybankelnök és pénzügyminiszter, Surányi és Bokros kiérdemelték a pénzügyi magazinok címlapján történő szereplést és a jelzőt is, hogy ők az álompáros (dream team). Jogos volt a titulus, hiszen ilyen remek üzletre álmukban sem számíthattak a barátok. Avatott nemzetközi szakcég állítja, hogy az eladósodás kezdetétől hazánkból 460 milliárd dollárnyi értéket sikerült kirámolni.

Mindenképpen beszélni kell a történet politikai vonatkozásairól is. 1990-ben egy nemzeti elkötelezettségű politikai erő vette át a kormányzást. A választók tőlük várták a csodát, ami sehogy sem akart jönni, sőt a tapasztalatlanság és az erélytelenség miatt még az is gyakran balul ütött ki, amit a jó szándék vezérelt. Az erőszaktól sem visszariadó madarasok puccskísérletét, a taxis- sztrájkot a hatóság ölbe tett kézzel szemlélte, az érvényes törvényeket sem alkalmazta. Az első demokratikusan megválasztott kormányzat sem használta a választóktól nyert hatalmát, inkább szenvedett attól.

Tele voltak – ma a liberálisok nyelvezetében hasznos idiótáknak nevezett – „támogatókkal”. Jellemző, hogy az akkori amerikai nagykövet (Mark Palmer) – aki állandóan csokornyakkendőt viselt – számtalan követőre talált a kormánypártok soraiban is, noha az ő rezidenciája volt a reggeli madaras találkozók és taktikai megbeszélések színhelye. Ez a szimbolikus ügy is jól jellemzi, hogy a jóindulatú rendszerváltók hada várta onnan a segítséget, ahonnét inkább az alattomos támadásokat kellett volna megszimatolni. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy végre az eredeti rendszerváltási célok magvai szárba szökkenjenek és eredményt hozzanak, a demokratikus ige mellé gyümölcs is kerüljön az asztalra, az állam és polgárai szépen gyarapodjanak. Itt lenne az ideje, hogy a madaras csapat újra akcióba lépjen, mert ennek nagyon is sok értelme lenne számukra. Bőven van állami vagyon, és a „szociá­lis igazságosság” hamis jelszavával ismét le lehetne vetkőztetni azokat, akik ezt a relatív jólétet megteremtették. Újra előállt a hasznos idióták hada is azon korosztályok képviselőiből, akik a madaras fazonú oktatási rendszernek hála sem a távoli, de főként a közeli múlt történelmét nem ismerik, készek a hazugságot igazságnak minősíteni, a fenyegetőző „szeretetbeszédet” is a magukévá tenni. Választ vár az a kérdés is, hogy ha tudták, miért merték meg is tenni. Erre sem túl bonyolult a felelet, azért, mert a hajuk szála sem görbült, mi több, sokan közülük ma is köztiszteletnek örvendenek, róluk földi létük befejezése után szobrokat állítanak, utcákat, tereket neveznek el.

Az élők pedig máig kézben igyekeznek tartani az ítélet jogát a jó és rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen felett. A madarasok ismét (vagy még mindig) generációról generációra a pályán vannak, akcióznak, és ha lehet, majd ismét tudják, merik és teszik is, ha hagyjuk.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Korompay Csilla

Korompay Csilla

Szerencsés kibicek

ĀSosem örülhetett ennyire a magyar baloldal annak, hogy 2018-ban (is) elveszítette a választást

Kasznár Attila

Kasznár Attila

A terror már a szomszédban kopogtat

ĀBécs, a valcer városa, az európai és keresztény kultúra egyik kiemelkedő központja, és nem mellékesen tíz éve a világ legélhetőbb városa