Politikai klímaizmus – Az elterelés

A politikusok politikai ideológia segítségével igyekszenek elfogadhatóvá tenni közéleti szerepüket és indokolni az érvényes társadalmi berendezkedés és közösség általuk javasolt módosítását, átalakítását. A politikai izmusok a társadalom gondjának, bajának megoldására, a „fejlődés” fenntartására kínálnak egyszerűnek látszó megoldásokat.

Az ökologizmus vagy zöldpolitika olyan politikai eszme, amely szerint az ember mindent csak tönkretesz. A 20. század második felében létrejött ezen politikai ideológia szerint lehetséges és szükséges a jelenlegi társadalmi rendszer leváltása.

Az „izmusra” végződő politikai ideológiák (marxizmus, kommunizmus, nácizmus, szocializmus, liberalizmus, globalizmus) végigkísérik a 20. századot. Gyakran tudományos jelzővel illetik magukat, ezzel igyekezve elősegíteni elfogadásukat. Közös jellemzőjük az emberellenesség, az erőszak, az emberölés nyílt vagy burkolt legalizálása. A politikai izmusok alapkérdése Lenin megfogalmazása szerint: ki kit győz le? A globalizmus vértelen háborúval, jogállami, pénzhatalmi fegyverekkel az ökologizmust kisajátította és saját szolgálatába állította. Mára a zöldpolitika, az úgynevezett környezetvédelmi és zöldgondolkodás nemcsak a globalista ideológia szövetségesévé, de zászlóvívőjévé is vált, s embermentő köntösben a nemzetállami rendet támadja. A zöldeszme mára azért vált hamissá, mert a környezetért őszintén aggódók jóhiszeműségét kihasználva a globalizmus eszközévé silányították, sőt világvallássá igyekeznek tenni. Ezt nevezhetjük politikai klímaizmusnak, amelynek semmi köze sincs a természetvédelemhez. Vagyis a klímatudomány politikai termékké változott, amit már nem tudományos eszközökkel művelnek és terjesztenek.

Yuval Noah Harari Sapiens és Homo Deus című sikerkönyveiben a darwinizmusnak a társadalmi folyamatokra való kiterjesztésével emberlétünk múltjáról értekezik és világunk jövőjéről vizionál. Szerinte a biológiai valóságokon kívül minden más fikció, narratíva. A kultúra, a gazdaság működése csakúgy, mint a vallások. A lényeg az, hogy a közösségek higgyenek benne, és természetes érdekük fűződjék ehhez a hithez. A vallás törvénye című fejezetben olvasható: „A vallás – a pénz és a birodalmak mellett – az emberiség harmadik nagy egyesítője.” A vallások alkalmasak arra, „hogy széles körű társadalmi és politikai rendeket legitimáljanak”. A vallásnak „univerzálisnak és térítőnek kell lennie”.

Az időjárás, a klíma olyan valóság, amely minden földi lényt, így minden embert is közelről érint. Az emberi életet valóságosan befolyásolja. Így válhat a globalizmus „tudományosan” megalapozott ideológiájává, sőt újabban már, a hagyományos vallások visszaszorulásával szinte vallásává a klímavédelem, amelyet a világmédia (ál)tudományos megalapozottsággal hirdet az egész világon.

Ennek feltételei adottak: a tudomány és a média nagy része a láthatatlan háttérhatalom befolyása alatt áll. A magát liberalizmusnak nevező eszme behatol az élet minden területére, születésünktől a halálunkig. Erre szocializálnak az óvodákban, iskolákban, egyetemeken¸ a munkahelyek többségében is ehhez kell lojálisnak lenni, ha érvényesülni akarunk. Benyomul a kormányhivatalokba, az egyházakba, minden emberi közösségbe. Szinte lehetetlen szabadnak maradni, ahogy Illyés Gyula írta: „eszmélnél, de eszme csak az övé jut eszedbe”. A Facebookra önként kapcsolódók szinte észrevétlenül ennek a világméretű kiszolgáltatottságnak lesznek aktív részesei. A világ népei önként lesznek a globalizáció megvalósítói és egyben áldozatai.

Az új világ létrehozásában a globális gazdaság a faltörő kos szerepét tölti be, amelynek következménye a politikai rendszerek globális átszervezése. Erről Yuval Noah Harari ezt írja: „Az államok egyre jobban alá vannak rendelve a világpiac machinációinak, a világcégek befolyásának, valamint a nemzetközi közvélemény és jogrendszer felügyeletének.” „A szemünk előtt készülő globális birodalmat nem egy bizonyos állam, inkább (…) egy multi­etnikus elit vezeti.”

A nemzetállamokat minden eszközzel meg akarják akadályozni önálló gazdaságuk építésében, és ebből a szempontból a civilizációnk hajtóanyagát biztosító energiaszektor kiemelt jelentőségű. A környezetet valóban kímélni, védeni kellene, amelyhez magatartásunkat kellene megváltoztatni, a fogyasztást kellene csökkenteni, ez azonban ellentétes a globális tőke érdekeivel. A globalitás jelszava a növekedés, a fogyasztás. Az egész világ globális gazdasága a növekedésre épít. A növekedés természetes következménye az energiafogyasztás növekedése. Az összes fogyasztást a népesség és az egy főre jutó átlagfogyasztás szorzata adja, és e két tényező közül az egy főre jutó fogyasztás (és nem a népesség!) növekszik gyorsabban. 1912–2012 között a világ népessége 4-szeresre, az energiafogyasztás 12-szeresre, a termelés 20-szorosra növekedett. A problémák oka az emberiség fogyasztásának megállíthatatlannak tűnő növekedése a véges Föld bolygón.

Szarka László szerint az energetikát kétszeresen hamis paradigmának rendelték alá. Mélyebben megismerni a természetet c. hozzászólásában (Magyar Hírlap 2020. szeptember 9.) Czelnai Rudolf magyar meteorológus akadémikus 2011-ben közzétett véleményét idézi: „Machiavellitől tudhatjuk, hogy a sikeres politika titka az, hogy a ráció mellett (ami fontos) szükség van valamilyen maszlagra is a tömegek számára (mert a rációra a tömegek ritkán vevők). No mármost, ha az energiaügy a ráció, és azt a klímaügy mögé eldugják, akkor ez azt jelenti, hogy a klímaügyet maszlagnak tekintik. Ez megnyitotta a baromfiudvar kapuját a rókák előtt… Így a politika mögé bújva beindult az évezred talán legnagyobb üzlete: a klímabiznisz.”

Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének – 1995-ben Magyarország által is elfogadott – definíciója szerint klímaváltozás alatt kizárólag az ember által okozott éghajlatváltozás értendő. Következésképpen mindannyian, akik a klímaváltozásba a természetes eredetet is beleértjük, joggal minősülünk klímaváltozás-tagadónak. Sebeők János már tíz évvel ezelőtt ezt írta: „Most három szó diktál. Az erejénél fogva. Fenntartható fejlődés, megújuló energia és klímavédelem. E három szó tartja lelki terror alatt az egész világot. Közülük is legerősebb a klímavédelem.” „És úgy tűnik, ennek még nagy ára lesz. Mert ingyen nem szokás hazudni. A hazugságért előbb-utóbb fizetni kell. Márpedig egyre több jel vall arra, hogy jellegét tekintve a klímaváltozás körüli tömeghisztéria a H1N1 körüli cirkuszhoz hasonlít.”

A klímaváltozás dogmája az, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység, a káros anyagok, leginkább a szén-dioxid kibocsátása okozza, amiért elsősorban az energiatermelő erőművek felelősek. Így vált a hagyományos energetika bűnbakká, az úgynevezett megújuló energiák pedig üdvöskévé, a kívül zöld, belül vörös politika zászlóshajójává. A klímavédelem = környezetvédelem = dekarbonizáció képletet sulykolják. Vagyis – a környezetvédelmet a szénmentes, zöld energiatermelésre egyszerűsítve – a megújuló energiaforrásokat indokolatlanul felértékelik, kivonják még a „piaci szabályozás” alól is.

Az első eredmény a karbonkvóta 1997. évi globális szintű bevezetése volt a kiotói egyezmény keretében. A kvóták részvényként működnek, beindul a kvótakereskedelem. Ám azóta a globális kibocsátás nem csökken, a kvóta alatt kibocsátó fejletlenebb (szegény) országok kvótáit a gazdagok veszik meg, akik termékeik árába beépítik. A szegényebbeket pedig a kvóta korlátozza fejlődésükben. A valódi cél nem a környezetvédelem, hanem a virtuális kvótakereskedelem volt, amellyel óriási haszonra lehet szert tenni. József Attilát idézve: „Ki felhőt elád az egen, s a földön telket vesz belőle.” Sajnos az Egyesült Nemzetek Szövetsége is egyre inkább eltér eredeti feladataitól, és a globális tőke kiszolgálójává válik. Az ENSZ alapokmányában többek között ez olvasható: „Megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól.” Csakhogy a mai háborúkat már nem hagyományos eszközökkel vívják, az emberlét alapjait támadó modern, „vér nélküli” fegyverek „jó szándékú” ideológiai, vallási, informatikai köntöst öltenek. Figyelemre méltó, hogy a klímavédelmi világszervezetet (IPCC) is az ENSZ működteti, és újabban a nemzetközi migráció törvényesítését is szorgalmazza. Pedig „egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az egyesült nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belső joghatóságának körébe tartoznak” – áll az ENSZ alapokmányában.

Sokatmondó, hogy a párizsi klímaegyezmény hatályba lépése óta nem csökkent, de egyenesen nőtt a kibocsátott szén-dioxid mennyisége. A „globálisfelmelegedés-ipar” által gerjesztett klímahisztéria azonban tovább dübörög. Ennek újabb aspektusa a tudatos bűntudatébresztés az emberekben, a félelemkeltés, hogy aztán erre alapozva erőszakolhassák rá akaratukat mindenkire. A „sötétzöld irányzatok” mára odáig jutottak, hogy a szén-dioxid-kibocsátást a népességszám csökkentésével lehet mérsékelni. Kiszámították, hogy egy ember évente mintegy hatvan tonna szén-dioxid kibocsátásáért felelős, ezért aztán ha valaki tenni akar a Föld egészségéért, akkor nem szaporodik. A szaporodás mérséklésével lehet a legtöbbet tenni a fenntartható fejlődés, a klímaváltozás megállítása érdekében. Ez már valóban a klímavédelem sátáni arca.

A klímakonferenciák propagandájában a világot meghatározó, globális gazdasági–politikai erők az éghajlatváltozást az emberi tevékenység következményének állították be. Ezzel sikerül szétteríteni, személytelenné, megfoghatatlanná tenni a tőke felelősségét az emberi társadalmat valóban fenyegető veszélyek kialakulásáért. Az emberi felelősségnek ez az értelmezése eltereli a figyelmet a valódi okokról. Miközben az emberiség nagy része egyre nagyobb nyomorban kénytelen élni, a nyugati ember olyan kényelmi szintet ért el, hogy az számára már testi és lelki károsodást okoz, de ez sem elég, még több termékre és szolgáltatásra tart igényt. A fogyasztási igény nő, ugyanakkor a rendelkezésre álló természeti erőforrások és az ember földi élettere véges. Ezért a gazdasági növekedés – amennyiben növekvő energia- és anyagfelhasználással folytatódik – elkerülhetetlen katasztrófa felé halad: vagy az erőforrások kimerülése, vagy a földi természet tönkretétele miatt. Önkorlátozás nélkül nem menthető meg az embe­riség. Alapvető kérdés, hogy a környezeti beavatkozások minimalizálása, a kapitalista terjeszkedő és a termelést/fogyasztást/profitot maximalizáló folyamatok közötti konfliktus feloldható-e.

Bogár László szerint tragikus tévedésünk, hogy az úgynevezett klímavitában nem vesszük észre, hogy „a láthatatlan közös ellenség vezet egymásnak minket, mi pedig hagyjuk vagy akár segítjük is.” A propaganda a tudást a jövő üzemanyagának tekinti, amellyel minden megoldható. Nagy kérdés azonban, hogy a tudást mire használjuk. A tudásnak erkölccsel kellene párosulnia, mivel tevékenységünkkel visszafordíthatatlan folyamatokat generálunk, beavatkozunk, globális és hosszú távú hatásokat idéz elő. A világ lehető legkisebb veszteségű üzemeltetéséhez, a világot fenntartó szeretetenergiát kellene mozgósítanunk. A materiális energiák elfogynak, de a szeretet energiái sohasem. A szeretet az egyetlen energia, amely a „használat/továbbadás révén szaporodik”. Ez lehet az egyetlen remény.

(A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke)

Szerkesztőségünk a témában várja a további véleményeket, észrevételeket a [email protected] e-mail címen