Miniszterelnök a külvárosban

Így az egykori Rókust, az én örökkévaló, egyetlen Rókusomat is többé-kevésbé el lehet képzelni: füstölgő gyárak szinte egymás hegyén-hátán, hosszú-hosszú gyárfalak, velük párhuzamosan (meg sokfelé) futó árkok, nyomós kutak a sarkokon, egyemeletes meg földszintes, sokszor hámló vakolatú házak, lányok után füttyögő, hetykélkedő galerik az utcasarkokon, rozoga futballpálya, igazi neorealista filmekbe illő, vérbeli kültelki kocsmák, olyasféle nevekkel, hogy Nejlon meg Villa Negra – a város érdes része. Igazi József Attila-i világ, ahol tényleg szinte lábra kap és mászik a súrolókefe és sok kis faldarab azon tűnődik, hulljon-e.

Ez a külváros, akármennyit változott is mostanra, éppúgy szívünk legeslegmélyére rejtett csodauniverzum marad, mint bármilyen szülőföld bárhol a világban. Az ifjúság ama édes madarának fészke különleges helyet foglal el lelkünkben – és ott bármi történjék is mostanában, éljünk bárhol a földtekén és legyünk akárhány évesek – mindig elsőrendű fontosságú marad.

Régen jártam még Rókus közelé­ben is, nevezetes templomában, a járványokban fő segítséget nyújtó (!) Szent Rókusról elnevezett templomban pláne. Pedig anno itt kereszteltek, és már hosszú évtizedekkel ezelőtt is itt húzott el előtte az 1-es villamos a belváros – ahogyan a Damjanich és a Szatymazi utca sarkán, a galeriban mondtuk: „a fény” – felé.

A szobor azonnal, már a túlsó oldalról, a kísértetiesen édes emléke­ket idéző valamikori rókusi lány­iskola felől azonnal, messziről feltűnik. Teleki Pál úgy áll a rókusi templom előtti kis tér oldalában, annak belváros – a fény – felőli oldalán, ahogyan egy nagy miniszterelnöknek állnia kell. Határozottan és bölcsen, eltökélten és szerényen, kissé gondoktól görnyedten és egészen elképesztő, acélos szilárdsággal. (Egykoron majd Orbán Viktor szobra is így fog állni erre meg amarra – remélem, Rókuson is.)

Hát ezt is megértük, sóhajthatnék föl olyasféle boldog rezignáltsággal, mint amikor 1989 októberében vezércikket írhattam a dicsőséges 1956-os forradalomról és szabadságharcról, sőt, kétoldalas összeállítást is szerkeszthettem róla. Hihetetlen volt és bizsergetően nagyszerű – „nagyban” olyan, mint amikor megérjük (hátha nemsokára újra) hogy a magyar futball-válogatott mondjuk kijut az Európa-, vagy pláne a világbajnokságra...

Most ugyanez a helyzet. Ám itt, szülőföldemen belül is a bölcsőhelyemnél: idáig eljutott hát az a Teleki Pál, akinek szégyenszemre már és még 2004-ben sem engedtek Budapesten szobrot állítani (ekkor, ezután került Balatonboglárra) - és akinek (micsoda gyalázat!) szégyenszemre máig nincs köztéri szobra minden magyarok fővárosá­ban. Itt az én külvárosomban viszont most megrendülten járhatom körbe a miniszterelnök úr alakját és tiszteleghetek neki és előtte – a nemzetmentő konzervatívnak, ahogyan Nagy Dóra kolléganőm találóan elnevezte. (Sok egyéb szép és okos gondolat mellett például azt is írja – nem ártana alaposan megjegyezni - , hogy „számára mindig a nemzet volt a legfontosabb és ez politikai gondolkodásában is nagyon hangsúlyos szerepet kapott”, továbbá hogy „szüntelenül igyekezett bátorítani nemzetét és megoldásokat keresni a gondjaira.”)

Súlyos és sötét felhők gomolyognak a rókusi templom szép neogót tornyai fölött a kültelki égen, fúj a szél, őszi eső permetez, az ember úgy érzi, jó lenne már valami nyugodt, meleg és szélcsendes, száraz helyen szilvás unikumot inni és utána nekikezdeni a húslevesnek – mégsem olyan könnyű elmozdulni innen a miniszterelnök úr mellől. Az erdélyi Teleki Pál nemcsak a kétszer kettő leghatalmasabb nekünk szóló alapigazságát mondta ki és írta le – „merjünk magyarok lenni” – de 1940 mámoros szeptemberében Kolozsvárott azt is jelenthette a kormányzónak, hogy „ez a nép, főméltóságú uram, meg fogja tanulni, hogy a magyar haza a legjobb anya.” Már hogyne lenne annyira nehéz megválni tőle?

Jön a villamos, távolodóban vagyunk. Hatalmas, igazi, mindent betöltő fényből indulva a valaha fénynek becézett belváros felé.

(A szerző író)