A „négyszögletű” érzékenyítés

Az irodalompolitika a szovjetizáló Rákosi-éra örökségét szofisztikált módon folytató Kádár-rendszerben inkább a politikára (az ideológiára és annak terjesztésére) alapozott, nem pedig az irodalomra: a nyelvben-lélekben létezésre, a nyelvi-irodalmi azonosságtudatra. Mint ahogy a meseország mindenkié „program” sem a mese, az egészséges tudattalan növekedés, hanem az ideológia szolgálatában áll. – Jól látom ezt az ideoló­giai terrort innen, a toronyból, mely most négyszögletű és kerek, sőt Lázár Ervin hangja vesz körbe a félhomályban.

Nincs abban kivetnivaló, ha egy cenzúra nélküli demokratikus országban (ilyen Magyarország, ellentétben a sok, fekélyes sebet soroló-borogató nyugati áldemokráciákkal) megjelenik egy vagy több, az alaptörvény értékeit megkérdőjelező „irodalmi” mű. Hiszen az irodalom az eposzoktól, a népköltészeten át, a poszt- és késő-modern kánonig, a Történet által beszéli el a világhoz való viszonyunkat. Ez a viszony sokféle lehet, egyik sem előrébb való a másiknál. S ezért fontos a posztmodern „dia­logicitás” fogalma, már ha a modernitás védőburka alá húzódó kulturális agresszorok képesek a párbeszéd kialakítására.

Nem erről tanúskodik a „botrány-mesekönyv”. Élve azonban a liberálisok előtt mára ismeretlen párbeszéd lehetőségével, a „meseország” szerzőinek és agresszorainak szíves figyelmébe ajánlom Lázár Ervin művét, A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregényt (mesenovella-füzért). Egy korábbi írásomban utaltam rá, hogy a „kerekerdő” a szeretet és becsület helye is. „Mikor az író is bekerül, a szomorúság elől menekülve ebbe az allegorikus térbe, megismerkedik az átmeneti otthon lakóival. Mindenki azért van ott, mert valamilyen okból nem fogadták el, vagy félreismerték őket, mert fölöslegessé váltak, csalódtak másokban – illetve önmagukban. Vagy pedig azért, mert felismerték a szeretet emberi viszonylagosságát, hogy mindig ott van mellette a ’ha’ – pedig a szeretet soha nem viszonyít.”

Az ember azonban mindig viszonyít valamit valamihez. Erről szól a szocializáció, hiszen a kultúra egyúttal az értékrend formálása. Egy „gyermek” akkor lesz a „felnőtt” közösség teljes jogú tagja, ha „beletanulja” magát a közösségi értékrendbe. A kannibálok országában az emberevés ugyan „erkölcsös” dolog, a kannibálokat azonban nem nézi jó szemmel a civilizált és európai értékrend (már ha még létezik egyáltalán ez a fogalom).

Mi a tanulság? Ne menjünk a kannibálok közé: ne engedjük keresztyén értékrendünk fölé a ránk „éhező” kannibál-erkölcsöt – legyen bár a „kannibálnak” bármilyen színe és neme vagy hovatartozása. A migránsinvázió résztvevőinek biztosan nem lesz kötelező irodalom ez az új „meseország”, és én is inkább egy örökérvényű magyar „érzékenyítő” mesekönyvhöz, Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdő című novellafüzéréhez fordulok.

Lázár Ervin mesevilága ugyanis tökéletesen megfelel a mai érzékenyítő tendenciáknak – miként az olvasásra ajánlott művek közül például Móricz (Légy jó mindhalálig), Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúk), de Golding (A legyek ura) is aktuális üzeneteket hordoz; nem beszélve Csukás István Süsüjéről. A tantervben már most is elég példa kínálkozik annak láttatására, hogy semmi nem fekete vagy fehér, és még a kerekerdő is négyszögletű. A legkacifántosabb karakter is szerethető, a legkedvesebb szereplőnek is van rossz tulajdonsága. „Az örökösen hetvenkedő Bruckner Szigfridben, a szertelen, megbízhatatlan Vacskamatiban, a végtelenül jóságos, de csekély értelmű Szörnyeteg Lajosban nem nehéz felfedezni ismerőseink vagy éppen saját magunk jellemző gyarlóságait.”

Az idézett kritikai jellemzés mellett ki kell emelni: Lázár Ervin műve pontosan a másságról is szól. Mikkamakka az erdő gazdája, ő az igazi „megértő”, aki pusztán a megértésével és annak tudatosításával meg tudja változtatni az erdőlakók hangulatát. Az erdőbe csupa olyan emberlény menekül, aki valamilyen ok miatt kitaszítottnak, mellőzöttnek, meg nem értettnek érzi magát. Álljon itt néhány példa erre! – A kék színű Ló Szerafint próbálták átfesteni, hogy konform legyen; a megöregedett cirkuszi oroszlán fölöslegessé vált; Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl a „zsűri” szerint nem ismeri a nyúlfutást; Nagy Zoárd, a lépegető fenyőfa az otthontalansággal szembesül; Dömdödöm pedig a szeretet viszonylagosságának fölismerése miatt menekül az erdőbe. „Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából?”

Az erdőben végül mindenki fölfedezi a másik szeretetreméltóságát, s megtanulja szeretni a gyöngeségeit. Az igazságetika szerint (írja tanulmányában Szabó Judit Eszter) a másság nem lehet érv amellett, hogy ne tartsanak ki az emberek a jóba vetett hitükben. Így én is azt javaslom, hogy ha valaki nem provokálni akarja a fennálló és elég jól működő értékrendet, hanem valóban érzékenyíteni szeretné a gyermekeinket, az Lázár Ervinnel kezdje a munkát. Higgye el, megéri! – Nem véletlenül szánok magam is három hetet a „négyszögletű” érzékenyítésre.

(A szerző irodalomtörténész)