Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kilenc érintés

Az érintéstől félni, az érintésre vágyni! Mit művel velünk, velem ez a beteg kor! Ölelés, boldog zsibbadás, a sejtekben cikázva futó bizsergés nélkül élni

Nélkülözni a finom kéz  gyengédségét, a selymes fehér bőr illatát, a vibráló szellem zsibbasztó duzzadását. Sápadtan öklöt az ökölnek, könyököt a könyöknek lökni, de azt is csak félszegen, ha muszáj. Kerülni barátot, kerülni gyermeket, unokát, s ki tudja, kerülni még a könnyű pírokat is. Kerülni az Istent, szemet lehunyva, szégyenkezve. Kerülni az életet. S közben peregnek le a földre s mélyebbre is a percek, a megfagyott időt temetve. Kopognak a síron az érzéketlen madarak – diót találtak valahol –, elkergetem őket, s riadt, dühös röptükben érzem, hogy minden-minden körülöttem a Teremtő akarata. S gyönyörű szép szerelmem, ott lenn szabad, mint maga az idő, mert előle tényleg eltűnt ez a világ, s eltűnt a félelem és a vágy. De engem közrefognak a megreccsenő árnyak, összerezzenek: fogva tartanak a félelmek és a vágyak. Hűsítő, gyógyító szellővel nyugtass meg, szép emlékezet.

Először érints, amikor fülledt, forró napon poros, bozótos, zizegő mezőn ér a harangszó valahonnan távolról, egy ismeretlen toronyból. Hallani jól, nem lélekharang hív, nem a másvilágra húz. Szinte tömjénnel érint, átjárja testedet, nem csak a füleddel hallod, a bőröd alá kúszik, a lelked majdnem behorpad, ahogy hanyatt fekszel a száraz réten, és a tiszta kék ég szinte rád zuhan. Széttárod kezedet, a harang szava körbe-körbe jár a mozdulatlan időben, szinte nem is lélegzel, csak csodálod magad, széttárt kezeidet szárnyaknak képzeled, s eszedbe jut, hogy ez az egyetlen életed. S most az a legfontosabb, hogy a tükörképed, a széttárt szárnyú, szinte tétován köröző madár – ölyv lehet – ott fenn szeli a kék eget. Mire készül, kit lát benned? Prédát, elbotlott madárijesztőt? Kit lát benned a világ?

Másodszor, amikor hófúvásban kunyhót építesz gallyakból, rég szétdobált hófogók léceiből, sátorlapból, kukoricaszárból. Forr benned a szenvedély, a remény, tudod, hogy kibírod! Amit tudsz, megteszel. S ad majd az Úr erőt, hitet, s nem fog ki rajtad az istenverte hideg. A kezed nem remeg, tüzet gyújtasz, s már kígyózik is a láng, kis fényt ad, meleget. Megérint a tűz meleg sörénye, betakaródzol vele, a cirógató, selymes érzés megnyugtat. Már nem fagysz meg, átlátsz a hófúváson, amögött kenyér és ennivaló van, meleg szoba is, kályha, s majd fölé tartod a kezed, dörzsölgeted elgémberedett tagjaidat. S hallod a csikó nyerítését az istállóból, s kivirul a kedved egy korty bortól és vágtatsz, szinte hajszolod a lovat, s kiáltasz: „Fuss jobban, hadd lássa a világ!”

Harmadszor, amikor a magas pályán vonat rohan dél felé, s te állsz megbabonázva. Hosszú a szerelvény, sohasem ér véget. Mindig jön egy új, mindegyik valahová rohan, szanaszét a világba, és te nem ülsz fel rá – meg sem áll itt –, de a világot látni vágyod, mert a könyvek, versek, festett képek kitárták már előtted a kaput. Hátha az a vonat éppen Párizsba robog, Londonba, Rómába. Talán ősszel, ha lenne egy kis idő, talán akkor megpróbálhatnál felugrani a szerelvényre, s valaki a kezét nyújtaná, felsegítene. Micsoda érintés lenne! Talán egy álmodozó lányé, aki a tengerre készül, s a börzén jól állnak az örökölt részvényei. Amúgy káprázó szemei lennének, s a kalauz se jönne már Bécsig, ahol amúgy is szertefoszlana minden álom.

Negyedszer, amikor menni kell háborúba, győztesnek hitt háborúba, s hamar lekopik a lovakról a patkó, hamar elcsendesedik a vigadalom. Maradni is bánat, menni is.

Bujdosni itthon szégyenszemre, más országokban valahol kegyelmet találni. Hány győzelem volt s hány vereség. Jutott ebből is, abból is. Jut még ezután is. De jutott-e szívig hatoló érintésből? Szeretetből, szerelemből? Lánglombokkal égett belénk, hogy fegyverfogásunknak célja más nem volt, mint magunk jogos védelme s nemzetünknek jó hír szerzése. Jogunk a szabadság, s hogy hírünk milyen – tán nem olyan jó –, azért szégyellje magát a fecsegő világ meg az árulás. Nemcsak a mi elárulásunk, de minden ember elárulása, az élet elárulása. Mosolyotok, ha győznétek, hideglelős lesz, mert féltek a mások gondolataitól, hitétől és lelkétől. Mert nektek egyikből sincs. Utolértek-e, elértek-e? S érinti-e majd nyakamat a hűvös bárd?

Ötödször, amikor meg kell értenem a szenvedélyt, a gyűlöletet, az alantas ambíciót. S látni mögötte évszázadok óta a pénzt. Hiába írták meg már a görögök, hiába minden: megrontotta az embert ez a kóros szenvedély. Talán nem a pénz, hanem a mérték. Azaz a mértéktelenség. Nem elmarasztalás ez, mert ki vagyunk szolgáltatva. Valamennyi kell, mert már nem tudunk a természetben élni, nem tudunk a földből élni, valójában legtöbben csak egy színtársulat csepűrágói vagyunk, ha fáj is bevallani. De kell-e mindig több és több? Az ezer akadémikus, fároszi betűs hős s a közéleti lármák százezer mestere? Most érintsd meg a homlokom hűs kezeiddel, vén bölcs tanárom.

Hatodszor, amikor táncolni volna kedvem, s egyedül vagyok, nincs kit érintenem. A tánc hiányában érzem a legjellemzőbben életterem összeszűkülését. A tánchoz érintés kell, ha ma már nem is fizikai, de mégis, a tánchoz tekintet kell, a tekintetek találkozása, abban öröm jele, abban biztatás, abban a szemek csillanásának összeolvadása, a többi csak mellébeszélés. Én nagy táncos voltam, s szinte sohasem táncoltam a táncok nagy messzire múlt korában. A márványoszlop mellett álltam, s rám röpítették tekintetüket. Az volt az érintés, amely életre szólt. Van úgy – keressétek –, hogy a szemetek pontosan annak a szemébe lát, akit keresve sem találtok.

A hetedik érintés legyen az édesanyáké és édesapáké. A pólyába még bele sem került baba érzi ezt az érintést. Emlékezni nem fog rá, de miféle „emlékezetről” tudunk mi? Szavakban kifejezhetőkről? Tán az öntelt tudósok és ihletett költők hihetik, hogy mondhatnak erről valamit. Első babánk születésekor – három nap után hoztuk haza – a szerelmem ideges volt. Vagyis idegesnek látszott – mondjuk inkább izgalomnak –, mégis ott fészkelhet abban a mozdulatban a szeretet teljessége. Én csak „becsomagolva” fogtam meg a babát, de ennek elégnek kell lennie. Szerelmünkre a síró baba felelt, s a legcsekélyebb kétségünk sem volt arról, hogy megérintett minket az Isten, az Idő, a szeretet és a boldogság.

Nyolcadszor, amikor megérintenek a bánatok. Sok jön össze hatvan vagy több év alatt. Ezek is szívből kivont érzések, legritkábban fizikai kontaktusok. Bár éreztem már ilyet is, s nem tudom, képes voltam-e átadni hasonló érzést. Van, amikor a szavak banálisak, elcsépeltek, s az ember hamar el is harapja a szót, mert hallja a saját hangját, és hallja, hogy nem fejezik ki a szavak a valódi érzéseit. Ilyenkor kell egy érintés. Kellene, kellene most is, amikor szinte megszöknek, halkan, észrevétlenül mennek el barátaink, szeretteink, tisztelt vándoraink. Eső hull, szél fúj, jövünk és megyünk, már nem is csodálkozunk. Talán megérintjük a sírkövet, s jó esetben emlékezünk. Összenézünk. Békeszót várunk.

Kilencedszer, amikor nagyon vágyunk már az érintésre. Amikor a félelmet is legyőznénk, mert ember nem lehet meg sokáig szerelmetes, kegyes, baráti, nagyon vágyott ölelés, érintés nélkül. Megölelheti az embert egy orgonazsongás is, megölelhetik az álmai is, a fájdalmai is, emlékei is. Átölelheti a történelem is.

Ilyenkor leszökik az ember ide a kertbe, a térre, a völgybe, hogy találkozzon a titokkal. Öltek is az ilyen napokon, szerettek is. És találkoztak is a hűséggel. Láthatatlanul surrant át az egyik öreg háztól a másik sarkára, nézelődött egy kicsit, aztán izzó fényben ellibbent a sötétben.

Csak egy érintésre vágyom. Végre bocsásd meg Uram az ember örök bukdácsolását, s adj egy selymes érintést minden halandónak, esendőnek, mindenkinek és az egyetlennek. Söpörd el ezt a gyászos, beteg kort, a félelmet, a pusztulásba szabaduló indulatokat. „Siess, gyere mielőbb!”.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Az elnyomott

ĀFricska. Nem könnyű dolog Iványi Gáborról ironikus glosszát írni

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Fejetlen Európa

ĀHa nem volna halálosan, tragikusan komoly a terrorhullám, amely megint elárasztotta Franciaországot, akár még mulatságosnak is tarthatnánk azt a szópárbajt, ahogy a török elnök és egyes nyugati politikusok egymást kölcsönösen lefasisztázzák

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom