Megmenti vagy felszámolja Németországot Merkel?

Mára kétségek nélkül kijelenthetjük, hogy a világ nyugati, fejlett demokratikus piacgazdaságnak mondott több országában beállt az agyhalál (az általános tudati meghasonlás), ami a jövőbeli követendő elképzeléseket és társadalmi folyamatokat illeti. Ennek iskolapéldáját Németországban vélem megtalálni azért is, mert az európai Nyugat meghatározó országa, régiónkat és közelebbről hazánkat éppen a német fejlemények érintik jó vagy éppen rossz értelemben a legközvetlenebbül. Ez tény, magyarázgatni nem lenne más, mint üres és unalmas szócséplés.

Angela Merkelt (korábban a németek Muttinak, azaz anyunak hívták) kiemelkedő értelmi színvonallal megáldott emberként, jól begyakorlott politikusként tartom számon, nemkülönben Thilo Sarrazint. Merkel konzervatívnak, kereszténynek és demokratának mondja magát, míg Sarrazin baloldali szociáldemokratának, a brandti, schmidti értelemben (főként ezért, bár csak harmadik nekifutásra, de sikerült a pártból nemrég kizárni). Angela arra esküszik, hogy az ország előtt álló kihívásokat meg tudja oldani (wir schaffen das), míg Sarrazinnak ugyanarról az a véleménye, hogy Németország inkább leépíti magát (shafft sich ab), mert a német állam elérte teljesítőképességének határait.

Nem kell bizonygatni, hogy a két megállapítás homlokegyenest szembemegy egymással. Ráadásul a két néppárt jellegű alakulat (CDU és SPD) régóta mégis koalícióban kormányoz, s árnyalatnyi különbségeket politikájukban csak üggyel-bajjal lehet felfedezni. Ilyen helyzetben a németekért – és ezzel összefüggésben a saját hazájáért is – aggódó szemlélő nem tehet mást, mint nekiáll és földeríti az elérhető forrásokat, így keres magának szilárd támpontokat a megalapozott véleményalkotáshoz.

Az ügy szempontjából az az időszak releváns, amióta Angela Merkel a német politika színterén sors- és politikaformálóként megjelent, tehát 1998-tól, amikor a CDU főtitkára lett. Húsz esztendő pedig nagyon hosszú idő, ennél sokkal rövidebb idő alatt Horthy, Bethlen és Klebelsberg életereje teljébe hozta vissza a háborútól és a kommunista–liberális uralomtól majd’ kiszenvedett hazánkat. Nézzük a németség helyzetét a tények alapján. Ahol nem születik elegendő gyermek, ott a nép beleunt saját létébe. A második világháború után még bőven volt születés- és népszaporulat (a csúcson 2,6-os termékenységi mutatóval). Manapság nincs még úgy sem, hogy a tízmilliónyi bevándorló azért bőven gondoskodik saját utódokról és a németországi statisztikák ezt is jegyzik. Amit ezek után írni fogok, azok az adatok a hivatalos német statisztikákból származnak (Statistische Bundesamt).

A német állampolgárok 2000-ben 91 ezer fővel, manapság átlagban 160–180 ezerrel vannak kevesebben úgy, hogy a 2000-es 7,2 millió nem német nemzetiségű, de német állampolgár mára 10,3 millióra szaporodott. (A demográfiai apályt jelző 2,0 termékenységi mutató alá 1975-ben mentek.) Sok német állampolgár egyszerűen végleg elköltözik az országból, mert nem érzi otthon magát. Sajnos mindig az elköltöző német nemzetiségűek szaldója negatív, 2015 után gyorsuló mértékben (2015-ben 17 ezer, 2016-ban már 135 ezer). A tényt, hogy a közbiztonság a sok bevándorló megjelenésével exponenciálisan romlik – bár hivatalosan tagadják, nem is píszí erről beszélni –, attól még ez a rögvalóság. A 2017-es statisztikák azt mutatják, hogy a gyilkosságok 42, a súlyos testi sértések 38, a nemi erőszakok 37, a lopások és rablások 40, de még a környezeti károknak is 27 százalékát külföldiek követik el. Ideillik az a statisztikai leleményesség, hogy aki ugyan külföldi származású, de már német állampolgár, azt a sajtó egyszerűen német állampolgárnak, azaz németnek kezeli (tipikus szöveg: „19 éves német állampolgárságú” elkövető). Véletlenül sem tennék hozzá, hogy bevándorló vagy bevándorló szülők gyermeke. Sarrazin ugyanis egyik korábbi könyvében bemutatta, hogy másod-, harmadgenerációk sem tudnak és akarnak beilleszkedni, mi több, nagyon radikalizálódnak.

A 2015-tel kezdődő beözönlés újabb bevándorlótúlnépesedést okozott a német börtönökben. A külföldiek aránya a 2016-os 43-ról 2019-re 51 százalékra emelkedett Berlinben, Hamburgban 55-ről 61 százalékra, míg Észak-Rajna-Vesztfáliában az arány 13-ról 36 százalékra. Szóval a németeknek már nem kellemes lakhely Németország, onnét tömegével menekülnek, míg helyüket igazi megélhetési „menekültek” foglalják el, akik jobb híján a börtönkoszttal is beérik. Ha kellően cinikusak vagyunk, azt is mondhatjuk, hogy a börtönök viszont széles körben kínálnak új álláslehetőségeket, nemcsak smasszereknek, de tolmácsoknak, nyelvtanároknak, pszichológusoknak, szociális gondozóknak, noha tetemes improduktív állami költséggel járnak.

Érdemes egy pillantást vetni a német gazdaságra is. Ami a felszínen látszik, az csupán látszat és nem a valóság. A látszat és a lényeg között a különbséget a mai statisztikai regula takarja el. Német (vagy éppen magyar) gazdaságnak kezel mindent, amely az adott országban működik, függetlenül attól, hogy belföldiek vagy külföldiek a tulajdonosok. Így takarható el, hogy a németek tulajdonában lévő hazai gazdaság omladozik. A modern Németország létrejötte (1871) körül alapított három nagy bank (Deutsche, Dresdner, Commerz), amelyek a német tulajdonú ipart, mezőgazdaságot és exportot finanszírozták, már árnyékai sem a múltnak. A Dresdner Bankot a cégjegyzékből is kivezették, a gigantikus mérleggel rendelkező Commerzbank piaci értéke a nála sokszorosan kisebb OTP-ével „vetekszik”, mert veszteséget veszteségre halmoz. A hajdan világbajnoki dobogós Deutsche Bank sokéves vesztesége mellett az egyik fő pénzmosoda: többségi külföldi tulajdonosai nem bankként használják. Jogilag ugyan német bank, nyilván főként akkor, amikor a megmentésére ismét eurómilliárdokat kell majd fordítania a szövetségi kormánynak. Bajban van a német ipar fellegvára, az autóipar és kapcsolódó részei is. A zászlóshajó a ma még valóban német (és családi többségű) tulajdonban lévő Volkswagen. A részvénytöbbséget ugyan még nem sikerült „kívülről” megszerezni, de maga a német kormány is nagyon igyekszik, hogy ez megtörténjen. Egyébként már régen elejét kellett volna venni a jelenlegi jogszabályok alapján „releváns”, ámde német gazdaság ellenes eljárásoknak. (Nemcsak az Európai Parlamentet, de a Bundestagot is elárasztották mára a globalizmushívő képviselők és maga a kormány sincs híján ennek.) A német nagyvárosok rogyadoznak a felgyülemlett adósságoktól.

Helyezzük el az Angela Merkel-korszakot a német történelem horizontján. A Frank Birodalomból létrejött Német–Római Birodalom – élén a mindig választott császárral és a vele szoros szimbiózisban élő katolikus egyházzal – a harmincéves háború következményeként hullott több tucat apró egységre, ahol a dominanciát a római egyház is elvesztette. Több egység is protestáns lett. Ez a birodalom akarta 907-ben elpusztítani (kudarc lett) hazánkat, és éppen a mi segítségünkkel koronázták császárra Zsigmond magyar királyt is. A német egységet Ausztria és a Habsburgok kiszorításával és a szabadkőműves irányítású Franciaország tönkreverésével Poroszország és „építésze”, Bismarck kancellár valósította meg, így jött létre a második birodalom (1871–1918). Ezt követte a dicstelen Harmadik Birodalom (1933–1945), majd megint évtizedekre szétszóratott a németség. Az ismételt egyesítést – hatalmas nemzetközi ellenszélben – Angela Merkel párttársa és mentora, Helmut Kohl hajtotta végre, megismételve a bismarcki életművet. (Mitterrand jól ismerte a francia történelmet, azt mondta, hogy ő annyira szereti a németeket, hogy inkább két országot lát belőlük szívesen.)

A készbe Angela 1998-ben ült be. Mentora felhajtóereje a pártelnökségig és a kancellári hivatalig repítette. Rögtön munkához is látott: Kohlt „baráti tűz” alá vette, de nem barátságos, a politikában szokatlan módon. (A pártpolitikában ez korábban ismeretlen volt, bár a baloldalon még ennél durvább leszámolások is voltak.) A pártfrakció éléről az első adandó alkalommal eltávolította a komoly tehetséggel megáldott Friedrich Merzet, és háttérbe szorította a sokat látott Wolfgang Schäublét is. Később további potenciális konkurensek is hasonló sorsra jutottak (pl. Guttenberg). Akiket maga mellé emelt, vagy nem eléggé tehetségesek, vagy sok a vaj a fejükön. Közben a keresztény–konzervatív múltú CDU-t erősen eltolta balliberális irányba, így alig megkülönböztethető ma már a szociáldemokratáktól meg a zöldektől. (A zöldeknek történő udvarlásának hozadéka az atomerőművek leszerelése.)

Illúzió azt hinni, hogy egy a harmincas éveiben járó, a volt NDK-ból FDJ-os (ottani KISZ) környezetből jövő, bármilyen tehetséges ember külső segítség nélkül mindezt meg tudta volna tenni. Még csak azt sem gondolom, hogy időnként nem szólalt volna meg nála is a lelkiismeret. Ady Endrénél is megszólalt, de amikor ennek verseiben hangot adott, azonnal a sárba taszítva érezhette magát. Ady is vehemensen szolgálta a történelmi Magyarország pusztulását, akár tudta, akár nem. Halálos ágyán már kockázat nélkül mondhatta, hogy nem ezt akarta (Károlyi és csapata). Telefonja lehallgatása Angela Merkelt is visszaterelte a „választott” útjára. Mindketten kiváló eszközök a globalizmus szolgálatában, bár Ady idején még a szó sem volt ismert, noha ezek az erők már akkor is működtek, és Magyarország nem először az útjukban volt.

Ezek alapján döntse el az olvasó, hogy a Mutti megmenti vagy végképpen felszámolja azt, amit évszázadokig Németországnak gondoltak

(A szerző közgazdász)