Kondor Katalin

Vélemény és vita

Emlékezzünk?

…valószínűleg örök kérdés marad, hogy vajon a felejtéstől vagy az emlékezéstől válhatunk-e jobb emberré?

Vagy inkább ismételjünk? Azaz újra és újra elevenítsük fel a múltunkat. Volt egy kedves, néhány éve elhunyt barátom, M. Szabó Imre újságíró, akinek, ha már nem talált újságot, amely közölné írásait, a neten jelentek meg azok a cikkei, amelyek rendre arra figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad felejteNI. Ez utóbbi, költői fantáziával megalkotott szó a néhai miniszterelnökre, Nagy Imrére utal, s a már szintén elhunyt Nagy Gáspár költő egyik, ’56-ról szóló ismert verséből vettem kölcsön.

M. Szabó Imrének tehát mániája volt az emlékezés, mégpedig azért, mert makacsul hitt abban, hogy TILOS felejteni. Sem Nagy Imrét, sem senkit és semmit, ami fontos. Nehéz ügy ez, már csak azért is, mert mind a magánéletben, mind a történelemben kísértenek bennünket az emlékek. Csak éppen már homályosan, a részleteket ille­tően néha meg nem is pontosan emlékszünk a mögöttünk hagyott évek történéseire. Sőt! Van, amire egyáltalán nem emlékszünk, valamint sok az olyan történés, amire nem is szeretnénk emlékezni. S talán még több az olyan, amit nem is tudunk elfelejteni.

Pszichológusok mondják, hogy a felejtés alapvető emberi tulajdonság. Ráadásul pozitív tulajdonság, mondhatni áldás, mert segít legyőzni a fájdalmat és a gyászt. No, ezzel nemigen lehet vitatkozni, csakhogy mégis áldott emlékűek azok az emberek, akik nem hagyták és hagyják, hogy felejtsünk. Talán mert abban bíztak és bíznak, hogy ezzel a „nem felejtéssel” elkerülhetjük a múlt hibáit. Nos, ha őszinték vagyunk, belátjuk, hogy mindez eddig nem sikerült az emberiségnek.

Egy tisztességes embernek nehéz vitatni azt, hogy ilyentájt, ’56 emlékünnepén, október 23. és november 4. között nem lehet nem emlékezni. Hatvannégy esztendő múltán sem lehet és nem szabad felejteni sem azokat a háború utáni éveket, amelyek a forradalmat megelőzték, sem azokat, amelyek utána következtek.

Nem vagyok biztos abban, hogy a ma élő magyarok eleget tudnak az emlegetett tizenegy év történéseiről. Kivéve azokat, akik maguk is átélték a rettenetet. Magam kapcsolatban vagyok az 1945 és 1956 közötti Magyar Politikai Elítéltek Közösségével, s tagjaitól sok olyan lélekterhelő történetet hallottam, amelyet tényleg tilos elfelejteni. Például hogy a háború után börtönben senyvedő embereket az ávósok kiterelték az udvarra, és kötelező volt nekik megnézni, hogyan verik agyon egyik társukat a pribékek.

El lehet, el szabad-e felejteni Recsket? Vagy azt az esetet, melyet éppen a minap, Faragó Annamária dokumentumfilmes barátnőmtől hallottam, aki éppen ezeknek az időknek a rémtörténeteit próbálja megörökíteni. Nem egyedi eset volt, hogy a Szovjetunióból valami csoda folytán hazakeveredett embereket az ÁVH emberei azonnal a Gyorskocsi utcába vitték, és verték. Rendszeresen. Lehet, jó volna mindezt elfelejteni, de tilos elfelejteni! S azt is tudni kellene, mert tényleg tiszteletet érdemel, hogy nem egy olyan, ’56-ban elmenekült honfitársunk van, aki bár messze a hazától telepedett le, minden esztendőben, így most is, a világjárvány és a ritkított repülőjáratok ellenére az idei évfordulóra is hazajött. Sokan egy másik földrészről. Hogy emlékezzenek. Ők azok, akik nem akarnak felejteni.

Egy nyolc évvel ezelőtti esetre én is emlékszem. Akkor derült ki, hogy Biszku Béla volt belügyminiszter, az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik irányítója „odanyilatkozott”, hogy az 1956-os forradalom után nem voltak koncepciós eljárások. S ebben a 2012. évben történt az is, hogy azt a törvényt, amelyet 2010 közepén, a kormányváltás után fogadott el az Országgyűlés, s amely a holokauszt tagadása mellett bűntetté nyilvánította a kommunizmus bűneinek kétségbe vonását is, egy büntetőbíró 2011-ben az Alkotmánybíróságnál megkifogásolta, mégpedig a jogbiztonság és a szólásszabadság sérelmére hivatkozva. A törvény megsemmisítését javasolta az alkotmánybíráknak. Akik, ha jól emlékszem, nem siették el a döntést. Így aztán Biszku is nyugodtan kétségbe vonhatta a kommunizmus bűneit. Haláláig.

Ezért azt sem lenne szabad kitörölnünk az emlékezetünkből, hogy a rendszerváltozásnak nevezett folyamat nálunk lényegében egyet jelentett a volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítésével, az államvagyon kommunisták kezébe kerülésével, valamint az igazságszolgáltatás is jórészt a volt kommunisták kezében maradt. Ezek olyan tények, amelyeket bizony nem volna szabad elfelejtenünk.

Azt persze nem tudom, hogy ha ezeket a közelmúltban lejátszódott történeteket meg is őrizzük emlékezetünkben, vajon képesek vagyunk-e levonni belőlük a tanulságot. Aligha. Hiszen az emberiség – naponta tapasztaljuk – rendre ugyanazokat a hibákat követi el.

Kérdés tehát, s valószínűleg örök kérdés marad, hogy vajon a felejtéstől vagy az emlékezéstől válhatunk-e jobb emberré? Eddigi tapasztalataim birtokában nem mernék határozottan válaszolni erre a kérdésre.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Márki-Zay nemzete

ĀFricska. Velős hozzászólással vétette észre magát Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely túlmozgásos polgármestere

Dippold Pál

Dippold Pál

Gazsi, a fríember

ĀA rókalelkű Tamás Gáspár Miklós, tégéem, Gazsi, most, hogy Karácsony Gergely Budapest díszpolgárává ütötte, a szokottnál is nagyobb nyilvánosságot kap a baloldali médiumokban

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom