Domonkos László

Vélemény és vita

Zang Gi Hong forradalma

Érdemes sokszor gondolni erre az immár mindörökké ifjú Zang Gi Hongra. Elképzelem, milyen lehetett, hogy festhetett itt, Budapesten honfitársai és a mieink körében, mennyire, hogyan tudhatott magyarul, miket mondhatott társainak

Egy sztálinista iga alatt nyögő országból érkeztek egy másik sztálinista iga alatt senyvedő országba. Mert persze nekik – jó néhány sorstársukkal egyetemben – jóban illett, sőt kellett lenniük egymással, akár rokonszenveztek a másikkal, netán rokonok, barátok voltak, akár kérlelhetetlen, ősi ellenségek. Így kerültek nagy közös barátságkosárba albánok és szerbek, magyarok és románok, (kelet)németek és lengyelek, kínaiak és vietnamiak, mongolok és oroszok, csehek és szlovákok. Azután…

A „baráti” Észak-Koreából az 1950–53-as, a máig tartó, tragikus kettéosztottságot okozó háború alatt és után mintegy ezren érkeznek. Nagyobb részt diákok, árva kisiskolásoktól középiskolásokon át egyetemi, főiskolai hallgatókig. És midőn az Úr 1956. esztendejében, október vége felé megindul a föld a magyarok országában – nem szoktuk így emlegetni – egyféle világjárvány is megindul. Forradalmas pandémia, akárcsak jó száz évvel korábban, és minden ide, a szív – Európa vergődő, felszabadulni akaró, lángolni kezdő szíve – felé terjed. Spanyolországban állami támogatással százezer önkéntesből álló katonai csapatkontingens készül útnak indulni, Lengyelországban, máig élő tanúk mesélik, az elképesztő mennyiségű segítség (csak október 27. és november 9. között 795 liter vér, 415 liter vérplazma, 16,5 ezer kilogramm mesterséges vér, szérum, gyógyszer és kötszer, négyezer kilogramm ablaküveg, 3 ezer kilogramm élelmiszer, 4 ezer kilogramm tejpor, 8 ezer kilogramm egészségügyi felszerelés) mellett – főleg a déli országrészben – városról városra, faluról falura, sorra indulnának dél felé a harcolni akarók kisebb-nagyobb csoportjai.

Olaszországban légiót kezdenek szervezni, a Baltikumban tüntetnek, még orosz költők is megszólalnak mellettünk.

Budapesten pedig szovjet katonák állnak át hozzánk, ott küzdve a Szidiropulosz Archimédesz által megírt görögök – és arról a nagyon-nagyon messzi ázsiai félszigetről érkezett fiatalok mellett. Akik velünk vannak. „Nagy dolog az itt, kérem, ha valakire elmondják, hogy velünk volt. Benne van minden...” írja Rejtő Jenő, aki – íme – nem csak a humorhoz értett felső fokon.

Egy jeles magyar tudós – Csoma Mózesnek hívják, a kiváló csángókutató, Csoma Gergely fia, mellékesen 2018. óta hazánk dél-koreai nagykövete – jó néhány publikációban és könyvben tisztelgett már a koreai nép, a koreai emberek bátorsága és tisztessége előtt – különös tekintettel azokra, akik nemcsak csatlakoztak a mi szabadságharcunkhoz, de végig – olykor még november közepén is – kitartottak mellettünk, sőt, volt köztük olyan is, aki fáradhatatlanul tanította magyar harcostársait a fegyver- és robbanószerhasználatra.

Csoma Mózes felderítette több koreai harcos későbbi sorsát: kettejüknek sikerült 1956 decemberében átjutni a nyugati határon, egyikük, egy bizonyos Zang Gi Hong nevű észak-koreai egykori műegyetemista diák az Egyesült Államokban kapott menedékjogot.

Érdemes sokszor gondolni erre az immár mindörökké ifjú Zang Gi Hongra. Elképzelem, milyen lehetett, hogy festhetett itt, Budapesten honfitársai és a mieink körében, mennyire, hogyan tudhatott magyarul, miket mondhatott társainak, hogyan mosolyoghatott, kik lehettek a szülei, a testvérei, ki volt a szerelme, hogyan, milyen kalandok révén vergődhetett át Ausztriába, és miként faggathatták az amerikaiak. De egyvalamiről egészen biztosan nem kell találgatni soha, semmikor: 1957-től kezdve minden áldott esztendőben október 23-a volt Zang Gi Hong ünnepe. Az volt a szívében, az volt a lelkében, ferdevágású, szép barna szemében talán még egy-két könnycseppet is elmorzsolt ilyenkor, ha a halott bajtársakra meg a füstös, romos, barikádos budapesti utcákra – ha a népek Krisztusára, Magyarországra gondolt. És látta a tankokkal szétlapított fiatal testeket meg a szitává lőtt tizenéves fiúkat, a háztetőkön a szó szoros értelmében a legeslegutolsó golyóig harcoló, harcállásukat így tartó fiatal lányokat, akiket egy nagy magyar író, bizonyos Németh László is megénekelt, leírván, hogy csakis ez a lány lehet neki a múzsa, ő üzen a ház tetejéről.

Látta a minden korábbi bűnét, linkségét, nemzetidegenségét, romlottságát örök-re jóvátevő, elfeledtető, hős várost, a világmindenséget beragyogó, 1956-os csoda-Budapestet, amelyhez Örkény István élete legmegrendítőbb írását intézte – és az országot, amely újból megmutatta igazi, gyönyörűszép arcát a nagyvilágnak. Zang Gi Hong látta és értette mindezt, és büszke és boldog volt, hogy mindennek részese lehetett. És Zang Gi Hong piros-fehér-zöld kokárdát tűz föl minden október 23-án, ott, túl az Óperencián, hiszen ez az ő ünnepe.

Nekünk az ő neve is az. Piros betűs. A többiekével meg a névtelenekkel együtt.

1956 őszén nagyszabású szolidaritási mozgalom kezdődött a magyar forradalom és szabadságharc mellett Dél-Koreában.

A szöuli Yonsei Egyetemen kilenc diákszabadcsapat szervezésébe kezdett, hogy fegyveresen harcoljanak a magyar szabadságért.

Az 1956-os forradalom a legnagyobb hatással talán azokra a koreai fiatalokra volt – szám szerint körülbelül ezer személyről van szó –, akik Magyarországon tartózkodtak és tanultak. Erősen megosztó hírek és beszámolók születtek már a forradalom utáni hónapokban is, amelyek szerint koreai diákok közösen harcoltak a magyar fiatalokkal a forradalom sikeréért.

Csoma Mózes Korea-szakértő 2012-ben interjút készített Zang Gi Honggal, aki a forradalom idején 24 éves volt, műegyetemi hallgatóként tartózkodott Magyarországon, a Móricz Zsigmond körtéren háborús tapasztalatával segítette a felkelőket. Csoma Mózes emellett Perjesi Tiborral – Széna téri forradalmár – is készített egy interjút, aki elmesélte, több koreai osztálytársa is segítette őket a barikád építésében. Volt azonban olyan is, aki éppen ellenkezőleg, a Magyarországon uralkodó „fasiszta veszélyek” miatt döntött úgy, hogy hazautazik a KNDK-ba, de olyan hírekről is szó esett, amelyek szerint a Ménesi úti diákszállóban elszállásolt koreai fiatalokat szóbeli atrocitás érte, míg étkezni szerettek volna a Móricz Zsigmond körtéren lévő étteremben.

Han nagykövet memoárjában két helyen is említi, hogy a magyarok és a koreaiak az 1956-os forradalom idején összefogtak, együtt harcoltak az oroszok ellen. Mindkét esetben magyar beszélgetőtársától szerez tudomást erről az együttműködésről. Göncz Árpádtól ezt hallotta: „Az 1956 októberében bajtársként együtt harcoló észak-koreai diákok 1957-ben hazatértek, és azóta nem tud róluk.” Győriványi Sándor munkaügyi minisztertől (Antall-kormány) is hasonlókat hallott: „Az ’56-os forradalomban az észak-koreai diákok is részt vettek, akikkel együtt énekelte az Arirang című koreai népdalt.” Az észak-koreai diákok szolidaritásának mítosza (?) magyar kiadványokban is fel-felbukkan: „ A szappanhab, a szappangép, a koreai vendégdiákok nyílt szívű ’56-os újítása”. Gosztonyi Péter így ír: „Való igaz, hogy a magyarokkal együtt harcoltak külföldiek is. (…) Így az észak-koreai diákok nagy része…” Ezeknek az állításoknak ellentmond az az elbeszélésrészlet, amit az ELTE fiatal íróinak egykori kiadványában találtam: „Somos azt mesélte Gázlósnak, hogy októberben a koreaiak két pártra szakadtak, és harcoltak ők is Állati nagy marhaság – mondta azonnal Pali. De azért hazafelé elképzelte a Pak Den Aj Intézet egyik épületének ablakát, ahol homokzsákok mögött Ri Il Nam hasal a géppuska mellett. Cang Jong Csant telefonok közt látta, egyszerre háromba is beszél nagyon dühösen, és lecsapja mind a hármat. – Keszekki! Sipszekki! – káromkodik, mert Ri Il Namék óriási üvöltéssel rohamra indulnak.” Az író valószínűleg gyerekkori személyes élményeiről vall művében. Az egyes szám első személyben előadott történet egy olyan budapesti iskolában játszódik, ahol néhány a koreai háború idején, 1953-ban Magyarországra került észak-koreai gyerek is tanult (összesített számuk összesen ezer körül volt, utolsó csoportjuk 1956 decemberében hagyta el az országot).

Az észak-koreai diákok ’56-os forradalomban való részvételére vonatkozó adatokat egyéb történeti munkákban, visszaemlékezésekben, szépirodalomban nem találtam, szakértőktől nem hallottam. Érdemes lenne e témával kapcsolatban megkérdezni Göncz Árpádot és Győriványi Sándort, akik közvetlenül tapasztalt élményként adták elő az észak-koreai diákok együttműködésével kapcsolatos emlékeiket.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Mindig keresztúton

ĀMár a múlt ködébe vész, „mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban”, mivel egyre kevesebben olvassák Krúdynak e címen száz éve megjelent különös szimbolista-szürrealista regényét