Üzlet, korrupció, bennfentesség

Elmúlt az a korszak, amikor a politikai jobboldal a tőke (vállalkozások) érdekeit szolgálta, a munkavállalókat csak annyiban, hogy kellő számban rendelkezésre álljanak dolgozni, s ha kell, a tőke érdekében fegyvert fogni. A történelmi baloldalt (szakszervezetek, majd szociáldemokrata pártok) a munkavállalók érdekei keltették életre. Ha végül parlamentbe és kormányközelbe kerültek, ezeknek törekedtek érvényt szerezni. (Nem az 1848-as Kommunista kiáltvány szerzőire gondolok, ők másban utaztak, noha harcba a „proletárokat” hívták ők is.)

Mára a baloldal véglegesen átszíneződött a Kommunista kiáltvány szellemére, akár elismerik, akár nem. Korábban durva kommunista diktatúrát, manapság agymosott ultraliberalizmust alkalmaznak munkamódszerül. A cél (világ proletárjai, egyesüljetek = világállam, világkormány) változatlan, csak a színárnyalat más és más (vörös, rózsaszín, újabban zöld is). Mára a jobboldalnak nevezett politikai formációk képviselnek tömegérdekeket, nemzetállami szinteken. A versenyző nemzeti tőkék képviselete mellett hangsúlyosan felvállalják az általános népjólét ügyeit.

A baloldali színeváltozás lényegét – noha ilyesmi az én fejemben is körvonalazódott már – egy bécsi látogatásom alkalmával fogalmazta meg egyik osztrák barátom. Náluk kétfajta politikus van: az egyik Ausztriáért dolgozik, a többiek pedig Ausztrián kívül keresik maguknak a babérkoszorút. (Nálunk is.) Manapság az európai politikában tevékeny pártokat – noha soha nem százszázalékos a találati arány – vagy ide, vagy oda lehet sorolni: vagy kérlelhetetlen globalisták, vagy fő vonalakban patrióták.

A változás megértéséhez a globalizmus lényegének megragadása vezet. Ennek legbelső lényege a magánpénz, a dollár általános világpénzzé válása és kibocsátó urainak olthatatlan világhatalmi törekvései. A globalizáló törekvések azonban lopakodó, folyamatos offenzívában vannak legalább a francia forradalom óta. Sikerrel vertek le eddig minden ellenbirodalmi törekvést a napóleoni Franciaországtól a német birodalmi próbálkozásokon keresztül egészen a szovjet birodalomig. Minden jel arra mutatott, hogy az 1989-es washingtoni konszenzus a végső akadályokat is eltávolítja útjukból azzal, hogy a dollár útjából minden szabályt eltakarított a totális pénzügyi dereguláció jegyében. Amire a világ népei felészleltek, szinte mindenütt a kés hidegségét érezték a nyakukon. Ilyen nyomás esetén pedig nehéz a higgadt gondolkodás, pedig erre van szükség.

Itt és most csak a globalista baloldal sikeres gazdasági harcmodorát érintjük. (A hagyományos kultúrák lebontásáról nem ejtünk szót.) Bevált trükkje a globalista új baloldalnak, hogy ellenfeleit azzal vádolja meg, amit ő maga sokszoros nagyságrendben művel évszázadok óta, de nagyon jól leplezett módon. Nemzeti érdekeket képviselő kormányzatok elleni, szűnni nem akaró mantra a korrupció. Ezt a vádat végtelenített szalagról sugározzák, mint a múlt század ötvenes éveiben a honi néprádióban (zalai beceneve hazug tarisznya volt) a falu élenjáró gazdái (akkor kulákok) elleni alaptalan vádakat. Valóban nem tagadható, hogy az üzleti életben mindig és mindenütt akad korrupció. Korrupcióként azok a cselekedetek azonosíthatók, akár kis, akár nagy volumenű gazdasági ügyekben, hogy valakik azért jutnak előnyökhöz, mert az állam hivatott szolgálói ehhez nekik ellenszolgáltatás fejében segítséget nyújtanak. A korrupció megakadályozása elsőrendű állami feladat. Legfontosabb biztosíték, hogy az állam gazdasággal kapcsolatos forrásainak felhasználásában fair verseny legyen. Ezt a célt szolgálja az Európai Unió jogrendjéhez illeszkedő közbeszerzési törvény, illetve a nem tetsző döntések bírósági megtámadásának lehetősége. Érdekes, az ilyen közbeszerzési döntések sikeres megtámadása rendkívül ritka, ha nem is teljesen nulla. Azok a magáncégek – és főként munkatársai – közötti korrupt kapcsolatok elleni védekezés pedig a cég tulajdonosainak, a cégek irányító testületeinek a feladata. Érdemes nyomatékosítani, hogy egyik vagy másik cég által versenyben elnyert üzlet nem korrupció, hacsak nem arra az álláspontra kívánunk helyezkedni, hogy „amiben benn vagyok, az üzlet, amiben meg nem, az a korrupció”. Sajnos a korrupciós sóhajtozásra nagy a fogékonyság leginkább olyan körökben, ahol az öngondoskodás alacsony szinten sem valósul meg, főként ha erre jól fizetett zuhatagszerű médiakampány is épül.

Talán nem valóságtól elrugaszkodott a megállapítás, hogy a globalistáknak mind a szükséges médiafelületek, mind a rémhírek mantraszerű generálásához szükséges „civil” infrastruktúrája régóta harcképes állapotban van. A globalisták azonban régóta nem bajlódnak földhözragadt korrupcióval. Ők a korrupció posztgraduális fokozatú koronázatlan királyát, a bennfentes üzletelést művelik, ebből származnak pénzhegyeik. A bennfentesség lényege, hogy a csaláshoz a legmagasabb politikai (állami) szintek és a globalista osztagok között jön létre tartós együttműködés, amelyből az államok károsodnak, a globalisták tollasodnak. Ha a javadalmazott kilép a hallgatás parancsából – az „omertát” megszegi –, róla azonnal kiderül, hogy korrupt.

A teljesség igénye nélkül szemlézzünk néhány emblematikus esetet a sok közül. Kezdjük mindjárt a dollár mint világpénz születésével. A tervezetet csak a félig „bulitag” britek kapták meg 1944-ben előre, a többi ország csak a szavazás előtt. A csali – a dollár 35 dollár/uncia áron aranyra való beváltásának ígérete – soha nem teljesült, aki ezt kérte, meglakolt. (De Gaulle esete 1968–70.) Az arany ára 35 dollárról mára majdnem 2000 dollárra emelkedett, de eddig beváltás nem volt. Az 1973–78 közötti időszak arról szólt, hogy miként kell az addigra felhalmozott dollárhegyektől megszabadítani az európai államokat. Az olajmágnás arabokra a globalista pénzhatalom ráparancsolt, hogy csak dollárért adjanak el kőolajat, és jól emeljék meg az árát. (Az amerikai 6. flotta közben a Földközi-tengeren gyakorlatozott.) Az európaiaknak nem volt többé gondjuk a sok dollárra, az arabokat pedig megkérték, hogy vegyenek a rájuk zuhant dollárhegyekből amerikai állampapírokat. (Zseniális húzás, bár mögötte elrettentő erő is volt, ha esetleg nem jönne be.)

Illik hazai példákkal is szolgálni. Így 1994-ben a lelépő és a beiktatás előtt álló magyar pénzügyminiszter is Sorosnak szánta az OTP-t, de jobb- és baloldali nemzeti érzésű körök ezt sikerrel megakadályozták. (Ez sikertelen bennfentesség volt.) Soros ezt követően még kétszer próbálkozott – sikertelenül. A Magyar Nemzeti Bank külföldi és hazai résztulajdonában lévő bankokkal egészen 1997-ig folytatott bennfentes üzleteket. A kis bankok az MNB-részvényessel megerősítve mindig előre tudták az MNB tervezett lépéseit, és rengeteg hasznot húztak belőle. A haszon a kis bankoké, a kár az MNB-é, tehát a magyar államé volt. (Ez olyan, mintha valaki már előre értesül az öt nyertes lottószámról, ezek ismeretében vesz egyetlen szelvényt és megüti a főnyereményt.)

Fel lehet tenni a kérdést, hogy mire kell ez az irdatlan (fekete) bennfentes eredetű pénz a globalistáknak. Kell bizony a világátalakító terveik finanszírozásához, a világot átszelő hálózatok kiépítéséhez, működésük finanszírozásához, médiabirodalmuk növeléséhez, esetleg illegális diverziós műveleteik szervezéséhez. Nemrég szóltunk arról, hogy az irdatlan fekete összegek mozgatására manapság már a világ gigászi méretű bankjai közül bizonyítottan többek is csatasorba álltak. Magát a csatasorba állítást is finanszírozni kellett. Mindenekelőtt le kellett takarítani a bankok éléről a makacskodó vezéreket, ha kell, fizikai ráhatással, de arról is gondoskodni kellett, hogy a takarítók soha ne kerüljenek elő, mert esetleg vallanak. Ha a be nem avatottak által elkövetett „műhiba” folytán mégis előkerültek, mint Andreas Baader vagy Ulrike Meinhof, inkább vállalták az „önkezű” halálba menekülést. A banki szédelgések kockázatát pedig viseljék a nemzetállamok.

A költségek egyre csak nőnek és nőnek. Gondoljunk csak az Európai Unióra, amely már régóta Soros ügyvezetése mellett (nem) működik. Soros számláját azonban már az unió is dotálja. Mekkora pénzt emészt fel, hogy az Európai Parlament, a bizottság és a bizottság szakértői karába bekerüljenek és hatékonyan üzemeljenek a „globalista szekértoló” munkatársai. Nem szabad megfeledkezni a nemzetállamok politikai vezetőiről sem. Oda is alkalmasakat kell betolni, ha pedig nem megy ez a favorizált pártokon keresztül, hát menjen a megfélemlítésen keresztül, mint magas rangú vezetők telefonjainak lehallgatása (például Angela Merkel), vagy kívülről finanszírozott „civileken” keresztül. Pénz, pénz és pénz kell, de nagyon sok.

Feltétlenül beszélni kell a nemzeti kormányok idején fenntartott és üzemeltetett hivatásos bajkeverők létfenntartásáról, hogy „működni” tudjanak, ez mind sok pénz, díj, ösztöndíjak és nekik járó kedves publicitás. Montecuccoli híres mondása, hogy a háborúhoz pénz, pénz és pénz kell, ma is igaz, mert ez is háború, egy nagyon sajátos hibrid háború, amit bennfentes globalisták folytatnak a nemzetek ellen, azok pénzeinek megdézsmálásával.

A patrióták kissé későn ébredtek, de még meg is kell küzdeniük a soraikban fellehető, a globalisták által hasznos idiótáknak nevezettek seregével is. Szaporázni kell a lépéseket, hogy innét győzni lehessen. Akkor hol is kell keresni a nagyüzemi korrupciót: a patrióta kormányoknál vagy a globalistáknál?

(A szerző közgazdász)