Európai bolondokháza

A módosítás szerint az új cél már a 60%-os csökkentés. Volt egy közbülső cél is: Ursula von der Leyen, amikor az Európai Bizottság élére került, 55%-os mérséklést javasolt, valószínűleg azért, hogy a zöldek elfogadják bizottsági elnöknek, de úgy látszik, ez nem volt elég.

Mielőtt rávilágítanánk e célok irrealitására, röviden szeretnénk bemutatni, hogy mi is a tényleges helyzet az üvegházhatású gázok, ezen belül a legjelentősebb, a szén-dioxid kibocsátásával. Mint ismert, a szén-dioxid-kibocsátást azért kell csökkenteni, mert az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (gyakorlatilag egy, az ENSZ különböző szervei által létrehozott bizottság – IPCC) szerint a Föld felmelegedése az ember által okozott szén-dioxid-kibocsátás következménye, és ez a felmelegedés, a klíma változása, súlyos hatással fog járni az emberiségre. A tengerszint növekszik, elönt part menti településeket, emberek százmillióit késztetve lakóhelyük elhagyására, nagy területek elsivatagosodnak, viharok, természeti katasztrófák és még sok természeti csapás éri majd az emberiséget. Ezeket a borzalmakat az IPCC eddig megjelent öt jelentése mintegy 25 ezer oldalon tárgyalja. Aki tud angolul és egy kicsit borzongani akar, letölthet magának ebből néhány ezer oldalt a következő webhelyről: https://www.ipcc.ch/reports/.

A klímaváltozás antropogén eredetét sokan vallják, a Greenpeace és más zöldszervezetek mellett főleg „klímatudósok” és meteorológusok, és képesek is voltak a világ majd összes országának vezetőit meggyőzni a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességéről. A szén-dioxid légköri mennyisége és a Föld hőmérséklete között ilyen egyértelmű kapcsolat azonban egyáltalán nem bizonyított. A geológusok, akik a földtörténet számos felmelegedési és lehűlési periódusával foglalkoznak, messze nem vallják azok antropogén eredetét, hiszen klímaváltozás az ipari forradalom előtt is számos esetben előfordult, a Szahara például az elmúlt 240 ezer évben húszezer évenként változott szavannából sivataggá és vissza. Klímaváltozás tehát van és mindig is volt, az azonban egyáltalán nem bizonyított, hogy a Föld klímaváltozása az emberi szén-dioxid-kibocsátásra vezethető vissza.

De, ha e vitatható kérdéstől eltekintünk, és azt vizsgáljuk, hogy van-e realitása a szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkentésének, akkor azt kell mondanunk, hogy belátható időn belül nincs, tehát az az IPCC által javasolt program, hogy 2050-re a világ szén-dioxid-kibocsátása csökkenjen nullára, teljesen megalapozatlan. Az Európai Unió politikája mégis ezt tűzte ki célul, és ezt akarja a tagországokra rákényszeríteni, ennek része a hatvanszázalékos csökkentés 2030-ig.

Nézzük egy kicsit a számokat. Az 1997-ben aláírt kiotói jegyzőkönyv óta, amelyben a részt vevő iparosodott államok kötelezték magukat szén-dioxid-kibocsátásuk csökkentésére, a világ szén-dioxid-kibocsátása ötven százalékkal nőtt. Igaz, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió kibocsátása csökkent, ám ha az elmúlt húsz év csökkenési trendjeit meghosszabbítjuk, az Európai Unió esetében azt kapjuk, hogy 2030-ban mintegy 25–30%-os lehet a csökkenés az 1990-es kibocsátáshoz képest. A realitás tehát mintegy fele annak az értéknek, amelyet az Európai Parlament legutóbb elfogadott, de még attól a 40%-os csökkentéstől is távol áll, amelyet az eredeti, 2018-as bizottsági határozat tartalmazott.

Valaki azt mondhatná erre, hogy gyorsítsuk fel a folyamatot. Igen, de hogyan? Hiszen az eddigi eredményeket is jórészt úgy értük el, hogy az Európai Unió egyes vállalatai a jelentős szén-dioxid-kibocsátással járó termelésüket harmadik országokba helyezték ki. Ehhez járult a német energiapolitika, az Energiewende, amely egy rendkívül költséges program révén, a meglévő erőműveket szél- és naperőművekkel váltotta fel. A termeléskihelyezéssel azonban a légkörbe kerülő szén-dioxid nem csökken, csak nem az unió területéről kerül kibocsátásra. A szél- és naperőművek alkalmazása pedig már elérte lehetősége határát, mert termelési ingadozásuk egyre nagyobb problémát jelent a villamosenergia-hálózatok kiegyensúlyozása szempontjából. Vagyis a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének felgyorsítása nem reális feltételezés. De még ha a teljesen irreális célokat meg is lehetne valósítani, az a globális szén-dioxid-kibocsátás szempontjából nem bírna jelentőséggel, hiszen az Európai Unió mindössze egytizedét teszi ki a világ összes kibocsátásának. Ezzel szemben számos most iparosodó ország (például India) energiafelhasználása és azzal párhuzamosan a szén-dioxid-kibocsátása gyorsan növekszik.

Feltehető a kérdés, hogy a fenti, nem nagy nehézséget igénylő számítást és mérlegelést az unió vezető intézményeiben senki sem látja? A válasz az, hogy minden bizonnyal látják, de nem mernek nyilvánosan fellépni, mert féltik az állásukat. Akik a klímahisztériát keltik, ritkán mérnökök vagy reálgazdasággal foglalkozó szakemberek. A 60%-os javaslat előterjesztője, Jytte Guteland maga is közgazdász, és mint tudjuk, a közgazdaságtan nem tudomány, hanem sokkal inkább filozófia. A megalapozatlan célszámok és a körülöttük keltett a hisztéria (klímavészhelyzet) nagy bajt fognak okozni például azzal, hogy egész iparágakat bénítanak meg, Németországban már eddig is sok kárt okoztak az autóiparnak, nem is beszélve a leállított atomerőművekről. A fosszilis erőművek bezárásával tömegek veszítik el munkahelyüket, ugyanis hiába mondják, hogy az új iparágak, különösen a nap- és szélerőművek, majd új munkahelyeket teremtenek, ha lesz is ilyen, nem ott és nem annyi, mint amennyi a fosszilis erőművek felszámolásával elvész. Emellett minden ilyen átállás rengeteg pénzbe kerül, amelyet lehet, hogy a németek bírnak egy darabig, de a többi tagállam és különösen az új tagállamok nem. A most elfogadott jelentés szerint azonban „minden tagállamnak kötelessége, hogy teljesítse az ideiglenes és a végleges célokat, és ha a bizottság értékelése szerint ezek a kötelezettségek nem teljesülnek, akkor a bizottság felhatalmazást kap arra, hogy intézkedéseket hozzon a tagállamok ellen”. Ha a bizottság valóban ki akarja majd kényszeríteni az irreális célszámokat, akkor a 2020-as években igen nagy összetűzések lesznek az egyes államok között, amelynek vége az unió szétesése lehet. A helyzet ahhoz hasonló, mint amikor nálunk a Rákosi–Gerő-páros 40%-kal felemelte az első ötéves terv célkitűzéseit, mert úgy gondolták, hogy a felső határ a csillagos ég. Az eredmény ismert.

Jytte Guteland a környezetvédelmi bizottság részéről terjesztette elő az anyagot, amelyhez a parlament többi bizottsága is hozzászólt, mégpedig finom kritikával élve. Az ipari és energetikai bizottság például a szén-dioxid klímahatásával kapcsolatban így fogalmaz: „A legtöbb éghajlattudós szerint bizonyított, hogy az elmúlt ötven évben megfigyelt globális és a regionális éghajlati változások szinte teljes egészében az éghajlati rendszerre gyakorolt emberi befolyásnak tudhatók be, és hogy sürgős intézkedésekre van szükség.” Vagyis nem arról van szó, hogy ők ezt elhiszik, hanem, hogy az „a legtöbb éghajlattudós szerint bizonyított”, továbbá rámutatnak az átállás gyakorlati problémáira. A régiókkal foglalkozó bizottság az átállással kapcsolatos szociális problémákat emelte ki, hangsúlyozva az egyes régiók közötti különbségeket, míg a mezőgazdasági bizottság óvott attól, hogy a döntéseket a bizottsági rendeletekkel, vagyis az egyes országok sajátosságainak figyelmen kívül hagyásával hozzák meg. Az Európai Parlament néhány bizottságában tehát felellhetők a józanság jelei, ugyanakkor a javaslat mégis nagy többséggel átment, jelezve, hogy az irracionális erők – a liberális média által is erősen támogatva – e tekintetben is uralják a parlamentet. A megfogalmazott követelmények és a realitások között azonban olyan szakadék tátong, amely talán még az ötvenes évek hazai voluntarizmusát is felülmúlja, a bukás elkerülhetetlen lesz, de kérdés, mi következik azután?

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum szakértője)