Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Októberi keresztút

Gyönyörű kincs, vagy sötét átok-e az emlék, még mindig nem tudom, talán már meg sem tudom sohasem. Szép ködök, szép idők, s dühösek, bánatosak is egyszerre. Elégedett és elégedetlen is vagyok. Bizakodó és hitehagyott

S mintha azt vettem volna észre, hogy minél közelebbi az emlék, amelyet felidézek, annál ravaszabban fog a kifordított rózsaszirom, az elégedetlenség. Miért nem sikerült megőriznem azt a pillanatot, miért nem sikerül többször átélnem azt az élményt, miért nem lett tökéletes se a csönd, se a szó, miért hagytam elillanni azt a gyönyörű percet? Talán nem csak én érzek így, s talán ez összefüggésben van az idővel, az embernek maximálisan kiszabott idővel, amelyről sohasem tudhatjuk, hogy mikor ér véget. De nem csak ezzel van baj. A torzító, taszító, lélekölő törekvésekkel is. Sikerül ellenállni? Nekünk, mindannyiunknak, a közösségünknek levakarni a kocsonyás, ragacsos szennyet, amit ránk hordanak piszkos kezek?

Ezen morfondíroztam itt most a kifőzdében, ahol rántott húst kérek – frissen sütik –, köretet nem, csak két kenyeret. „Tehetem közé? – néz sokatmondóan a kis rozoga bodega tulajdonosa, aki időtlen idők óta süti itt a rántott húst, palacsintát, főzi a bablevest meg a gulyást. Még sohasem kértem így: szelet hús és két kenyér. A Duna-partra készülök. A kifőzde melletti kis raktárra hajazó boltban – átfúj rajta a szél-, sört veszek. Az idős néni itt áll a kassza mögött egy emberöltő óta. Időnként a lánya váltja. Nyáron, télen, mindig. Szombaton, vasárnap is itt állnak a vártán. Pro forma néhány hervatag zöldség és még hervatagabb régi könyv díszletként az italok mellett. Viszont mindig a jelenlegi kormánnyal nagyon kritikus tévéműsort néznek a szemközti falra felfüggesztett készüléken. Arra már nem emlékszem, hogy mit néztek, amikor nem ez a kormány volt hatalmon, de mindegy is. Tekintetüket a tarkómon érzem, ahogy megyek a kijárat felé.

  A szüleim háza ennek a tétován itt felejtett „kereskedelmi és vendéglátóipari” konglomerátumnak a hátában volt. Sokszor kiszaladtam palacsintáért, rétesért, utóbb apámnak valami rendes kajáért, mert nagyon dicsérte a megrendelt ételt, de a végefelé már soha nem láttam jóízűen enni. Negyedszázadot ő is lehúzott a halál közvetlen árnyékában, anyám meg az ő félelmeinek sötéten süllyedő áldozatában. A szüleim kis faházban laktak, szerethető kis fészekben, de anyám sohasem tudott megbékélni a szűkös helyiségekkel, a meredek lépcsővel. Most a „zsákmányommal”, a frissen sütött rántott hússal arra fordulok, de nem tudok ránézni az udvarra. Nem engedelmeskedik a nyakam. Csak egy pillantás. Az elbontott ház helyén az idegen „modern” kockaépület, amely minden irányba tűzfalak homoksivatagára néz. Nem állok meg. Ezt miért hagytam?

Hallom anyám hangját, aki minden alkalommal elmondta, hogyan is volt, amikor a nagylányom (akkor hatéves volt) átbiciklizett hozzájuk és ez egész utcát felverte a kiáltozásával: „Nagyi, mamának elfolyt a magzatvize!” Igen, hallom apám hangját, aki büszke életében talán igazán csak akkor volt, amikor észrevette, hogy első unokája felállt a járókában a teraszon. És látom a kislányt összecsípve a szúnyogoktól, és érzem az ostoba feszültségeket, a szerelmem kifakadásait, és az ég tükrében látom a tekintetét, ahogy megtalálja az enyémet – mindent értünk, mindent érzünk –, és menjünk. Aztán látom, ahogy csak ő, az én szerelmem tudott emberi közelségbe jutni, segíteni, ápolgatni anyámat, az otthonban, ahová kényszerült. Bizony senki más, én sem. Öröm és bánat. Együtt jár. Csalhatatlanul érzem a térhatást, körös-körül a táncoló szellemeket, az egyik reccsen, a másik tótágast áll, van, aki csak kiabál.

Öröm és bánat. Családban, nemzetben, országban, világban. Mennyi kihívás, és mennyi csalódás. Minden nemzedéknek. Mennyi szándék: nemes és önző, békés és békétlenkedő. Ki ne vágyna kilépni, legalább egy kis időre. Megyek a Duna-partra. Nem a felkapott helyekre, október van, nagy esők is voltak, de ma ezüstös az ég és langyos szellő lengedez. A vasúti hídtól is délre érek, van ott egy betonpárnás hely. Onnan látni a Gellért-hegyet, a Budai várat is, a keleti parton az új lakónegyedet és a Duna Arénát, itt válik ketté a folyó. Egészen közel a Hajógyári sziget északi csúcsa. A víz hatalmas, zajos, örvényes, érződik a fodrain az őserő. Szinte csattognak a hullámok, ha egy motorcsónak elszáguld. Jó itt leülni. A hajók eltűntek. Néha egy sivár, rongyzászlós uszály. Emlékszem, amikor lapátkerekes gőzössel mentünk a Dunakanyarba, néha Esztergomig is a kéményt ledöntötték a hidaknál. Hol vannak azok hajók? És a bérlettel járható BKV-járatok? A hatalmas szállodahajók? A baleset miatt? A vírus miatt?

A Hajógyári-sziget a mi titkos birodalmunk volt. Csúcsán hányszor raktunk tüzet, Istenem, hányszor voltunk boldogok és csak néha dühösek. De azt sem ok nélkül, nem ok nélkül lázadók. (Nem is ok nélkül boldogok…) Megadatott nekünk az okkal lázadás kegyelme. Milyen szánalmas is, valódi okok nélkül vagy mondvacsinált ürügyekkel lázadni. Mint most megint. Most egyedül telepszem le ide a partra, az apró gyíkok, mint a dzsungelben, megelevenítik a talajt. Mozog az avar. Anarchia a betonon! Egy kövér ember csillogó selyem biciklisdresszben tolja a járművet a szűk padkán – pár kilométert biztosan nyert – s már nincs messze a Római-part, s a marhapörkölt galuskával, kovászos uborkával. Így van ez jól. Szemben a kakas kukorékol, a hídon átsuhanó vonat morajlása olyan, mint egy kitörni készülő vulkán riasztó éneke.

Arra kell vigyázni, nehogy az örömből bánat kerekedjen. Itt és most se. Nehogy az emlékek, a szép emlékek idő után elbánatosodjanak. Legalábbis ne mind. A legendák, a mesék elzsarnokosodjanak. Akkor van a nagy baj. Az erkölcsi törés. Embernél, családnál, nemzetnél is. Gyászból, bánatból mesterségesen örömöt kreálni önámítás. Hazugságból legendát álmodni sem hasznos. Remegő, lihegő erőszakosságból könyvet, s főleg mesét írni, az nagy bűn. Szerencsére nem lehet az ember lelkét erre-arra hörgő, vagy erre-arra vigyorgó primitívségekbe betuszkolni. Lélek nélkül lehet írni, de szépségbe visszhangzó életet élni azt hiszem, nem. S az élettel játszani! Gyönyörű kincseink helyébe a nyúlós átkot becsempészni.

Kicsomagolom az elemózsiát, emelem a képzelet poharát a „sziget” felé, ahol egykoron a római helytartó palotája állt, Buda vára felé, s a Gellért-hegy irányába. Tűz roppanása is hallik. Itt vagyok, ebben a természetes bazilikában, a kék ég sátra alatt, a Duna kis kiszögelléseben. Arra gondolok, hogy a mai elbánatosodást, meséink, legendáink zsarnoki kisajátítását, tagadását már nem engedhetjük meg magunknak. Elorzott, elhallgatott, eltagadott történelmünk, kultúránk jelentős részét is vissza kell vennünk. S aztán megóvni. Nem vagyunk egyedül, vigyáz ránk a Duna is. Csak néha ki kell ülni ide a partjára. Beszélni vele. Vigyáz a kék ég is, vigyáznak a most megdermedt gyíkok, s a hurrikán-csatákra emlékeztető vonatzúgások, hídremegések. Vigyáznak ránk most a terhet cipelő gyermekeink. Az egykor minket ringató anyák és apák is vigyáznak ránk. Mégis valahogyan úgy érezzük, egyre több lesz a baj. Sokan elárvulunk. Ablakunkban órákig mozdulatlan állunk. Felidézzük emlékeinket. De ha erkölcsi törést nem szenvedünk, minden rongytorony összeomlik előttünk. Ahol nincs Duna, van Tisza, ahol nincs folyó, van daloló patak, ahol nincs ez sem, ott holdvilágban fehérre váló akác, ahol az sincs, van izzó Nap, s bűvölő Hold, s ha az sem látszik ott az igaz legenda, s ahol az is hiányzik, ott a sár, a moha, vagy csak a magas éj, a könnyel ékes síri mély, ott a szereleméj.

Október a magyar bánat és a magyar öröm hava. Jutott bőven ebből is, abból is. Simogatásból, korbácsból is. Keresztút ez is. Ha erkölcsileg meg nem törünk, hiába a lélekromboló szándék, hiába a korbács: a szenny lecsorog a csatornába, s nem dől le az oltár, s nem esik el az utolsó végvár.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Nem érti

ĀFricska. A magát józan konzervatívnak tituláló Magyar Hang interjút készített Gálvölgyi Jánossal

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

A Momentum széttört álmai

ĀVéleményformáló publicisták és ismert zsurnálpolitológusok körében az a szinte általános nézet, hogy a baloldali térfélen a Gyurcsány-párt és a Fekete-Győr–Cseh–Donáth-trió fémjelezte Momentum vetélkedik az ellenzék vezető ereje címért

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom