Boros Imre

Vélemény és vita

Pénzmosó nemzetközi gigabankok

Soha ne feledjük a hajdani Rothschild mondását: Kit érdekel, hogy ki Anglia királya és miniszterelnöke, ha mi irányítjuk a pénzforgalmat? Erről szól ma a Federal Reserve hitvallása is, ami pedig törvény

Néhány napja hajszálér vastagsá­gú híradás érkezett: a nemzetközi bankvilág állócsillagai közül ötöt nagyarányú pénzmosáson értek tetten. A vezető nemzetközi pénzügyi lapok erről nagyon röviden, apróhirdetés méretű írásokban adtak tudósítást, a politikai lapóriások kihagyták a hírt, míg a kevésbé elérhető – nem fősodorbeli – oldalak egy kissé részletesebb tudósításokat jelentettek meg. A hazai sajtó mellett úgy száguldott el a hír, mint augusztusban a Föld  mellett az üstökösök, azzal a különbséggel, hogy azok is  nagyon gyorsak, ámde jól láthatók egy kis ideig.

A hír szerint – eddig nincs cáfo­lat – öt nagy nemzetközi,  szinte mindenhol jelen lévő pénzintézet (Deutsche Bank, J.P. Morgan, Bank of New York Mellon, HSBC és Standard and Chartered) érintett az ügyben. (Újabban a Danske Bank is szóba került.) Ezek közül a legkisebbnek is több mint ötször akko­ra a mérlege, mint hazánk éves nemzeti jövedelme, hatalmas értékek folynak át a számláikon. Pontos részleteket mellőző – de ezermilliárd dolláros – átmosott pénzek említéséről van szó. A hírnek alapjaiban  kellett volna felforgatnia  és megrengetnie a nemzetközi közvé­leményt, azonnali akcióba lendíteni a bankfelügyeleteket, hiszen  rávilágít a tényre, hogy az, amit a nemzetközi szabad (ma már inkább észszerű szabályoktól mentes) piac­gazdaságról, annak  átlátható működéséről, a banki törvénytisztelő működésről hivatalosan évtizedek óta szajkóznak, az nem más, mint  porhintés. A nemzetközi pénzforgalom, és ezért a nemzetközi gazdasági kapcsolatok sem a meghirdetett transzparenciaszabályok szerint működnek – éppen ellenkezőleg, azok tudatos rendszerszintű megkerülésével. A szabálykerülésből jut bőven, ám nem mindenkinek. Tudjuk, hogy a sajtó sem az, aminek mondják, az újság valódi hírt ritkán hoz, gyakrabban hamisít és főként elhallgat. (Tisztelet a kimerítő felvilágosításért a könyve megjelenése után hirtelen meghalt Udo Ulfkotténak és könyvének a hazug sajtóról és a megvásárolt újságírókról!)

Ideje, hogy ezt a hajszálérként érkező hírecskét részleteiben íz­lel­­gessük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy mi is a pénzmosás lényege. Rövid definíció szerint illegális módon keletkezett jövedelmeknek (bevételeknek) jogtiszta jövedelem­mé (bevétellé) történő átváltoztatása. A jelenségnek az a lényege, hogy a legtöbb ország polgári törvényei és legtöbb esetben a büntető törvénykönyvei is büntetik az ilyen pénzek tulajdonlását. Az ezermil­liárd dolláros megjegyzés pedig arra utal, hogy a világban bizony bőven keletkeznek ilyen bevételek, jövedelmek, és arra is, hogy ezek jogi  megtisztításában a világ legnagyobb pénzintézetei nagyon is aktívak. A politikailag korrektnek titulált piacgazdasági szabályrendszert ezek a pénzintézetek nagy volumenben és tartósan játsszák ki. Amiatt, hogy ezek a nagy pénzintézetek minden pénzügyileg releváns helyen (hazánkban is) tevékenyek, ezek működésének megértése nélkül a mai „modern” piacgazdaságról csak bárgyú tévképzeteink lehetnek. A tény, hogy magas szintű  jogi és közgazdasági képzőhelyeken ezekről az ügyekről sem írásban, de még szóban, előadásokon semmi hivatalosan el nem hangozhat, azt sugallja, hogy a pénzmosásban érdekelteknek ahhoz is van mindenütt elegendő befolyásuk, hogy ez elé hatékony akadályt gördítsenek.

Vegyük az említett bankmonstrumok közül a Németországban bejegyzett Deutsche Bank esetét, amit személyesen is sokkal jobban ismerek, mint a többi bankot, korábbi szakmai pályafutásom miatt. A bank egyidős a modern Németországgal: 1870-ben alapították a császársággá avanzsált, egyre erősödő német gazdaság pénzügyei­nek kiszolgálására, elsősorban a külpiaci erősödést szem előtt tartva. Alapító tulajdonos részvényesei is egy szálig ebben voltak érdekeltek. A háborús időkben (1870–1945 között) sok viszontagságon ment át a pénzintézet, a második világháború után még tíz részre is darabolták. Kijelenthető azonban, hogy eredeti küldetését egészen az 1990-es évekig  megtartotta banki és ipari partnereivel egyetemben. A nyolcvanas évek közepétől azonban voltak, akik ezt már nem nézték jó szemmel, annyira, hogy a partner Dresdner Bank elnöke és az „utolsó rendszerető mohikán” Deutsche-főnök (Herrhausen) is életükkel fizettek makacsságukért. A hajdanában megkérdőjelezhetet­len német bankhármasnak már csak a romjai láthatók, pontosabban a Dresdner Bank már nem is létezik, a Commerzbanknak a pia­ci értékét a magyar OTP alatt jegyzik, noha üzleti volumenüket össze sem lehet hasonlítani. Ami a Deutsche Bankot illeti, egyik botrányból a másikba csúszik, veszteséget veszteségre halmoz, régi ismerői rá sem ismernének, ha nem lenne a frankfurti tornyára kiírva a bank neve. Vajon mi terelte a bankot a lejtőre, ahol  nem sok esély van  a megkapaszkodásra?

Az egyszerű válasz az, hogy ez a bank és a többi is a globalizáció áldozata lett. Ez a kijelentés bővebb kifejtést igényel. A globalizációnak a kaput a teljes pénzügyi liberalizáció nyitotta ki, ami washingtoni konszenzus néven vonult be a  köztudatba. A német csúcsbankárok, bár többen későn a fizikai túléléshez, de felismerték az idők szavát és teret engedtek bankjaikban is a mára fékevesztett liberalizációnak. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy mára  radikálisan megváltozott a bankok (a Deutschéé különösképpen) részvényesi struktú­rája. A régi hagyományos német tulajdonú cégek és a német kisrészvényesi közönség helyett mára a bank tulajdonosai között a külföldiek dominálnak. Jelentős részvénycso­magja (három–öt százalék) pedig adóparadicsomokba bejegyzett homályos tulajdonosi háttérrel rendelkező cégeknek van, amelyek még nehezen sem kérhetők számon (a minta hasonlít az EU működését befolyásolókra, bár ők nem is részvényesei, ámde tippadói az EU-nak). A részvényesek delegálják az igazgatóságot és a felügyelő bizottságot is. Ehhez elég, ha tizenöt-húsz száza­lék összefog, mert a kisrészvényes nem jár közgyűlésre és nem is szavaz, ez a gyakorlat. Ő a részvényárak mozgását figyeli és ezen szeretne keresni. Ezeknek az adóparadicsomi főrészvényeseknek pedig nem az a fő üzlet, hogy a részvényeik után osztalékot kapjanak, vagy emelkedjenek az árfolyamok, hanem az, hogy legyen egy bankjuk, ahol elvégzik könnyen jött, de nem jogtiszta pénzeik mosogatását. Nekik nem klasszikus bankra, hanem működőképes, nagy pénzmosodára van szükségük. Őket az se nagyon izgatja, ha a bank bedől, hiszen csak részvényeik értéke csökken vagy szűnik meg. Ez a veszély is azonban csak elméleti. Mi is van a bank bejáratára írva? Deutsche Bank, azaz Német Bank. Egy bedőlés kinek lenne tehát nagy baj, hát semmiképpen nem nekik, hanem a Szövetségi Köztársaságnak, akár tudni akar erről, akár nem Angela Merkel vagy a pénzügyminisztere, Olaf Scholz. (A Danske név is a dánokra utal.) Valószínű, hogy erről ők is és a dán nagyfőnökök is tudnak, csak éppen erről politikailag nem nagyon korrekt beszélni.

A Deutsche Bank esete azért is iskolapéldája a nemzetközi bankokkal kapcsolatos szédelgésnek, mert nem célszerű megfeledkezni a nem túl távoli esetről a 2008–2009-es nemzetközi pénzügyi válság kapcsán. Történt ugyanis, hogy a  bank akkor is mélyen a víz alá került holmi AAA-nak minősített ingatlanhitelek miatt, fennállt a bukás veszélye. Az Európai Központi Bank akkori elnöke nem nyitotta meg az európénzcsapot, hogy a Deutsche és más bankokat kihúzza a csávából. Hirtelen megtette ezt az Egyesült Államok máig  magántulajdonban lévő központi bankrendszere, a Federal Reserve. A hírek szerint a Deutsche Banknak s más érintett és bajban levő európai székhelyű bankoknak ezermilliárdos nagyságrendben utalt máig tisztázatlan jogállású dollárösszegeket. Talán még ma is elérhetők azok a videók, amelyek a Federal Reserve-tisztviselők kongresszusi meghallgatásán ezekről az ügyekről készültek. Egyes szenátorok és képviselők arról érdeklődtek, hogy az amerikai jegybank utalt-e, és ha igen, mekkora összegeket külföldi bankoknak és milyen címeken. Válaszokat ebben a sorrendben nem kaptak. A kérdésre, hogy a Federal Reserve az Egyesült Államok jegybankja-e, és ők, a kérdezők a törvényhozást alkotják-e, a Fed-bankárok igennel feleltek, de arra, hogy joguk van-e mindezt tudni, nem volt válasz, rögtön kiegészítve ezt azzal, hogy műveleteik titkosságát nekik a  törvény teszi lehetővé, ami sajnos 1913 óta maga a rögvalóság.

Ezek után összegezhetők a „modern” világgazdaság valóságos működési paraméterei. Hetvenöt éve, 1945 óta egy magánpénz (egyben az Egyesült Államok hivatalos pénzneme) tölti be a világpénz funkciókat. Kibocsátásába és megszüntetésébe sem nemzeti, sem nemzetközi testületeknek nincs beleszólásuk. Ha a piaci szereplők közül egyeseket csőd fenyeget, ez a magánbank dönti el, hogy kinek segít és kinek nem.

Aligha feltételezhető, hogy a kise­gítettek (mint 2008-ban a Deutsche Bank és többen mások) valamilyen módon nem kapcsolódnak a Fe­de­ral Reserve, de még inkább az ő részvényesei érdekkörébe akár közvetlen tulajdonosi, akár közvetett módon. Bevett szokás ugyanis, hogy aki megteheti (jelen esetben a magántulajdonú Federal Reserve), saját érdekeltségi köreit  menti, míg másokat az út szélén hagy. Az út szélén hagyottak ugyanis olcsó felvásárlási prédává válnak, illetve, ha útban vannak, felszámolásra kerülnek. Időnként azonban a prédák is fellázadnak, főként ha azok országok, és üldözőbe veszik az így keletkezett pénzeket. Nagy a szükség mosodákra, van is belőlük szép számmal, és folyik nagyüzemi méretekben.

Soha ne feledjük a hajdani Rothschild mondását: Kit érdekel, hogy ki Anglia királya és miniszterelnöke, ha mi irányítjuk a pénzforgalmat? Erről szól ma a Federal Reserve hitvallása is, ami pedig törvény. No, ezek után jó kérdés: miként is működik a szuverenitás, ki, illetve kik a szuverének a világban?

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Normális

ĀFricska. Ezúttal aztán tényleg szükség lesz a tisztelt olvasó önuralmára, az émelygésre hajlamosakat pedig kérném, hogy ne olvassák tovább ezt a kis írást!

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Karácsony dolga

ĀEz tehát Karácsony „progresszív közössége”, a bukott baloldal, amely mára minden morális alapját elveszítette. Bízunk benne, hogy 2022-ben ezt a választók többsége is így látja majd

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom