Örökös ködösítők

Egyik vesszőparipám, melyre folytonosan hivatkozik boldog-boldogtalan, a jogállam, jogállamiság fogalma.

Úgy érzem, sohasem fogjuk már megtudni, mit is takar, de azt régóta tudjuk, hogy leginkább fegyverként szolgál az álliberálisok szótárában. Az biztos, hogy jelentése egy önkényes, magát mindenki felettinek gondoló csoport értel­mezésétől függ, és ez a csoport világelitnek gondolja magát, s úgy is viselkedik. Ez maga az uralkodó rezsim. Tagjai a jogállam fogalmával úgy bánnak, mint egy folytonos változóval, amely önmaguk fenntartását és uralmát szolgálja. Az értelmezés, a fogalmak tartalmának megváltoztatása saját önkényüktől függ, s magyarázat sosem tartozik hozzá. Ugyanez a kategória az európai értékek szintén ködös jelentése.

Őszintén kíváncsi volnék, immár az európai értékekhez tartozik-e például a templomok felgyújtása? Merthogy láttunk ilyet eleget. Európai érték-e vajon az önfeladás, amely a civil álarcban állandóan csak érkező – illegálisan érkező – muszlimokat, akik egy része cáfol­hatatlanul harcos, keblére öleli? Mitől európai érték azoknak a befo­gadása, akik aztán eltűnnek a no-go zónák sötétjében, és soha nem sike­rül őket megtalálni, azonosítani, majd kiutasítani?  Európai érték, s a jogállamhoz tartozik-e a terrorizmus elfogadása?  Jó volna ezekre a kérdésekre választ kapni, de persze ez hiú ábránd, tudjuk jól. A felelősök kiválóan siklanak el a válaszadás felett. Ha csak arra gondolok, hogy gátlástalanul képesek hazudni és a hazugsághoz még egy hazugságot hozzá tenni, elég, ha a sok-sok esetből egy minapit idézek.

Ismeretes, hogy Katarina Barley, aki az Európai Parlament német alelnöke gátlástalanul, s ami még fontosabb, bizonyítékok nélkül gyalázta a magyar miniszterelnököt, valamint azt a javaslatot tette, hogy ki kell éheztetni pénzügyileg Magyarországot. Ez aztán az európai érték! Valamivel később annyit módosított „jogérzékeny európai vezetőként”, hogy ő Orbánra gondolt, nem országunkra. Ja!

Akkor most én sem Németországra, hanem őrá gondolok, ha azt mondom, változtasson szakmát. Bár még egy ilyen jó állást nehezen talál, az kétségtelen, ahol következmények nélkül gyalázhat mindenkit, aki neki, meg a magasságos unió ingyenélőinek nem tetszik. Nos, példa az örökös ködösítést kedvelő minősíthetetlen és jellemtelen politikusokra bőven akad.

Az életünket meghatározni akaró, ám a pontos meghatározásokat mellőző fogalmakhoz mindig újabbak és újabbak társulnak. Itthon például az utóbbi években a tudomány szabadsága és az egyetemek autonómiája volt sokszor (és most is) a vita tárgya. A vitával az átlag újság­olvasónak semmi baja nem lehetett, azzal már inkább, hogy minden vita pillanatok alatt politikai síkra terelődött, és leginkább a pénzről, a sarzsiról és pozíciókról szólt. S nem mindig úri modorban. A kívülálló, ámde érdeklődő civileknek így aztán igencsak megnehezült a tájékozódási lehetősége, nem lévén ugyanis bennfentesek, valamiféle objektív tájékoztatásra vártak. Egyetlen tiltakozó – sem tanár, sem diák – nem szolgált észérvekkel, nem vállalt nyilvános vitát, egyik politikai oldalról sem. Tisztelet a nem tudom, hol megnyilvánuló kivételeknek.

Arra viszont rájöhetett mindenki, hogy napjainkat szerte a világban, meglehetősen egészségtelen módon a politika uralja. Legyen bár nagyon, vagy kevésbé fontos a vitatéma. Így van ez most is, lásd példaként a színművészeti egyetem ügyét. Holott az érdeklődő ember leginkább annak örülne, ha pontosan megismerhetné a követeléseket. De nem ködösítve, kölcsönvett gondolatokkal dicsekedve, hanem érthető érvekkel. Például: „Azt szeretnénk, ha Kis Jakab jövőre is ott taníthatna”. És megmagyaráznák, miért szeretnék éppen Kis Jakabot! S még ekkor is volna egy-két gond. Hol, melyik államban fordul elő, hogy a diákok maguk választhatják meg a tanáraikat? Még a magánegyetemeken sincs így feltétlenül. Tehát mindennapjainkban nem a méltó életért folyik a harc, hanem kiszorítósdi zajlik.  Pozíciókért, pénzért, kizárólagos hatalomért folyik a küzdelem minden területen. Kicsinyes belháborúk zajlanak, tele félrevezető információkkal, tisztességes párbeszéd nélkül. Az Euró­pai Unióban éppúgy, mint a honi belpolitika mezején. És ehhez jó partnerek a mindenkor ködösítők. Csoda-e, ha úgy érzik az emberek, mindent a sanda szándék vezérel? A mohóság, a pozícióhalmozás és a kizárólagos birtoklás vágya, no meg a gyűlölet. Mi pedig, civilek, kívülről nézzük a különös – és többnyire méltatlan – mérkőzéseket.

Holott nagy szükség lenne az őszinte szóra. A ködösítés mellőzésére. Fantomokkal, rébuszokkal, azaz homályos célzásokkal nehéz vitatkozni. S még nehezebb dönteni megfelelő tájékozottság híján. Sajnálom, hogy a magyar közélet nyilvánosságot vállaló és ehhez persze helyet is kapó résztvevőitől sem várható az egyenes, konkrétumokat is tartalmazó beszéd. A szó valódi, s nem elcsépelt értelmében.

(A szerző újságíró)