Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Csendrobbanás

Jó lenne egy ilyen angyalőrző pillanat. Ilyen álmos, továbbszálló csend

A teraszon ültem nagy bőrfotelemben, amikor egy gyenge fuvallat egy szót sodort a tollamra, s már le is írtam, önkéntelenül: csendrobbanás. Tanácstalanul néztem körül, mit jelent ez? Válasz nem jött, a fuvallat már mesze járt, nem volt mit tenni, meg kellett érteni. A csend egy állapota, egy pillanata lehet, ami elsöpri a ködöt, hogy lássunk végre tisztán.  Nem olyan „vihar előtti csend”, nem is a bennszakadt lélegzet csendje, s főleg nem a süket csendé. A kertben hallom a légy zúgását, a szarka kopácsolását a tetőn. Ez a csendrobbanás valami olyan lehet, mint amikor a Don-kanyarban feküdtek a magyar sízászlóalj katonái a jeges havon, s egyszer csak egy széllökés elsodorta a völgyből a ködöt, s szemben nagyon közel, lőtávolban sok-sok indulásra kész  T–34-es harckocsit pillantottak meg. Borzongok és a hideg remegés átjárja most is az összes csontomat. A páncélosok mögött Sztálin-orgonák, „Katyusák”. Mögöttük több százezer davajgitár. S azok a Katyusák nem a ködbe hördülnek, mint a katedrális orgonája a tömjénes homályban. Nem, ezek visítanak, sikítanak, s az a pici csend, amíg odaát újra töltenek, de gyönyörű! Az az élet. Még egy perc itt hason fekve a hóba vájt mélyedésben, látom, hogy a szomszédom beleharap a jeges mellvédbe, hogy ne üvöltsön. Néma csend ez, s mindjárt a csendrobbanás. Az igazi. Mert a csend is tud fecsegni, hazudni, bántani, igaz, vigasztalni is, összehozni is – lehajtva fejünk –, s várjuk, hogy ránk zúduljon a dübörgő pokol.

A csend lehet a tiszteleté, áhítaté, de lehet a megalkuvásé meg a gyávaságé is. Lehet sunyi is. Mintha ma is csak az utóbbi érvényesülne. Az a primitívség, hogy beszélj így vagy beszélj úgy, harmadik lehetőség nincsen. Megmondta már Adolf Hitler is: „Választani kell a kommunizmus és a hitlerizmus között” (1930. október 5.). Aztán százszor elmondták Rákosiék, Kádárék: csak két út van: kommunizmus vagy fasizmus. A „kiéheztetés” is régi fegyver, s ha nem sikerül, a köd felszálltával  majd törvényt ülnek a hasadt elmék pléh­seregei. Ilyen sunyi, megalkuvó csendre kényszerítenének minket ma is. Ez ellen véd a csendrobbanás? Egy igazi, sámános, imás, csillagokba néző, a szörnyű bohóckodást feledtető, álmodó pillanat.

Hol lelhetünk ilyen állapotra? Baráti beszélgetésben, a természetben, szárnyakká változott fák suhogását hallgatva, egy kidobott könyvben, mesében, gyermekeink körében, rettenetes fáradtságban, szerelemben, zenében? Repülésben, halálban? A halálban, amely megtizedel, s viszi a hőst és a pojácát is. A csendrobbanást csak hittel vagy másképpen is előidézhetjük? S egyáltalán hallani, érzékelni fogjuk? Vagy olyan ez, mint egy veszteség? Mindig szólnia kell valaminek, rádiónak, tévének, magnónak, CD-nek, számítógépnek, telefonnak. Száz éve ezek közül még egyik sem volt, kétezer éve sem. Emberi hang, emberi szó az volt, és hangszer is volt, amelyet ember szólaltatott meg, s az emberek „hallották” a halhatatlanságot, holott sohasem jártak Liszt, Paganini vagy Saljapin koncertjein. Mégis hallották a csendrobbanást, azt hiszem leginkább, ha fűzfák ágai susogtak, patak énekelt, szellő koptatta a csúcsot. Ott leginkább.

Jó lenne egy ilyen angyalőrző pillanat. Ilyen álmos, továbbszálló csend. Reverendát öltő csendesség. Zeneakadémiát szervező békesség. Csend, amely másik dimenzióba viszi a hangokat. Az egy húron játszott bravúrokat. Szavakat, dallamokat, amelyek csak a lélekben szólnak. Hazaérnek Milánóból, Prágából, Párizsból, Pest-Budáról, s mint kísértet, a széllel dúdolják a dallamot a falvakban. S a patak partján furulyát faragó legény vidáman mosolyog: de hisz ez a dallam innen való, a furulyámból! Magyar, olasz, orosz falvakból szakadt bele abba a híres hangszerbe. Életbizalom ez. Nem tudom, nem értem, kiknek s mi érdekük van az életbizalom megingatásában? Gyanakszom. Cselt gyanítok. Minden ellenemre van: a sok cigánykerék, mit valaha volt gallok, germánok, britek a langy párában hánynak. S hallom, ahogy Füst Milán kántál a doveri partoknál: „Oh Vlagyimir Iljics, vajon lehet-e segíteni az emberi lényen?” Kértük szépen, Iljics ne segítsen! S „Büntettél, aki voltál – mint hegység, oly nagy volt benned a jószándék, s mint a felhő, amely megüli hegyét, a borulat is oly nagy volt homlokodon.” S most milliónyi kis göthös Iljics-borulat akar segíteni az emberi lényen. A zsivaj és a „jószándék” agressziója már elviselhetetlen. Csendrobbantást!

De a ricsaj csak nő! Ez a ricsaj megöli a lelket. Megöli a csendet. Mégis igaza lehetett Kosztolányinak: „Nem lehet hit nélkül élni, s hitünk meg nincs.” Nincs? Hát csendesüljünk el egy kicsit. Nem kell ehhez némasági fogadalom eldugott remetekolostor hűvös celláiban, nem kell elvonulni, kivonulni (legkevésbé bevonulni), csak a ricsajtól, zajtól, lármától, a disszonáns hangoktól, hangzavartól egy kicsit megvédeni magunkat. Tudatosan kímélni az elménket, lelkünket és a fülünket. Istenem, talán tényleg sikerülhet. Ott a folyó, ott az erdő, ott a könyvtár, ott áll Babits Mihály, ott a szerszám, nyúlj érte, fúrj, faragj, ott a derengés a park kőpadjai körül. Ezer éve faragták ezt a kőpadot, római vízvezeték köveiből. Lám, élnek a hallgatag kövek. A repedésekben a titkok. Madár vizet keres benne, lány feszült szerelemben az ujját erőlteti belé – kapaszkodna, s repülne is már. A Nap sugara épp csak egy pillanatra éri el a kedves zugot. A lány nem hajol el. Két költő halad el, hangtalanul gesztikulálnak, a toronyban a harangok vidáman lengenek, de hangjukat nem hallani. Még a kabócák is elhallgattak. Bizonytalan érzés. Elfújta szél a hangot?

Bárki kizsarolhatja magának a csendrobbanást. Nekem egy kis lobogó tűz kell hozzá, elég, ha gyertyaláng, az is. Itt a kertemben vagy egy Árpád-kori templomromnál, mindegy is. De látnom kell az eget, az égen nappal a felhőket vagy a kék mélységet, éjszaka a csillagokat. A  láng ellobban, a csillagok soha nem égnek el. Már október van, s szégyellem, hogy a zsivaj, a ricsaj engem is magával ragadott. Csak most feküdtem hanyatt a kertben a nedves padon - pár perc volt ez is-, de mennyi remény volt benne, mennyi szeretet és félelem is, igen –, de valami meztelenség is és számvetés. Mi mindent pazaroltam el, mennyi időt, gondolatot, egészséget, életet csak most, e végtelenségig nyúló járványban az utóbbi fél évben. Pazarlás volt, s nem tudom megmagyarázni, miért. Talán mert nem tudom elképzelni – hogyan is tudnám –, hogy olyan csend köszönt rám, ahol nem hallom a templomok harangszavát, a madarak énekének dallamát, s nem hallom a lovak patáinak távolodó hangját.

Nem kizárt, hogy a magyar társadalomnak hamarosan meg kell érnie még egy nagy csendrobbanást. Az idegek robbanása is lesz ez, de a véré is, s most már a betegség elleni harcé is. Hányadszor! Meddőn élve erre már nem lehet válaszolni. Szellemi, lelki, fizikai, kulturális, gazdasági meddőségben. S hány generációnk rokkant bele hasonló terméketlenségbe. A szegénységbe, földtelenségbe, rabló kapitalizmusba; lelket, szellemet – szabadságot – sorvasztó szocializmusba; háborúkba, megszállásokba, kirablásokba, megcsonkításokba; a rengeteg hazugságba, tuberkulózisba, gyermekhalálba, fertőzésekbe; gyűlölködésekbe, irigységekbe, mohóságokba, hitetlenségbe. „Jaj, meggyulladnak a csillagok, / elfújja a szél a holdat, / párnáinkra farkas telepszik, / s a kék egek összehajolnak.” Sinka István biztosan megélte, ahogy az egek összehajoltak a pusztában, szép pogányos éjszakában, s ahogy elcsendesültek az állatok, lelkébe robbant a dühös csendesség.

Olyan jó lenne, ha megbolondul is a világ, magyarnak maradni. Újra nem a falnak szaladni. Kocsizörgésre nem összerezzenni. Húzásnak-vonásnak megint ellenállni. Sztambul, Bécs, Berlin, Moszkva s most Brüsszel. Nyugat, kelet, kompország, magyar csónak. Oltalmazó, segítő fény a pénz- és véréhes birodalmakból nem jön sohasem, nem is jött soha. Bizony a legjobb irányt s a fényt az a tűz, az az angyal lobbantotta gyertya adja, amelyet a tenyerünkbe vehetünk néhanap. Óvjuk hát, el ne fújja a kóbor, ringy-rongy szél.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Megmondta

ĀFricska. A hétköznapi erkölcsi minimum és a józan paraszti ész alapjait támadóan zajlik tovább a színművészetis diákok forradalmi kabaréja

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Soros szerencsi balkolbásza

ĀEzúttal ismét Bíró száll versenybe a júliusban tragikus balesetben elhunyt képviselő lánya és örökségének továbbvivője, Koncz Zsófia ellen, mögötte azonban most felsorakozott az egész levitézlett kolbászbaloldal