Vélemény és vita
Amerikai őszök
Azon a hat évtizeddel ezelőtti őszön az Amerikai Egyesült Államokban a korábbi elnök, Eisenhower alelnökével, bizonyos Richard Nixonnal szemben elnökké választottak egy 42 éves, ír származású, kimondottan jóvágású, Elvis Presley-frizurás férfiút
John Fitzgerald Kennedynek hívták.
Ez az amerikai elnök nemsokára ellátogat Európába, ahol két évtizede sincs, hogy véget ért minden idők legpusztítóbb háborúja, az egyik legirtózatosabb következmény: tragikusan kettéosztott földrész - ezt jelképezi egyetlen nagy emberi település sorsába sűrítetten a német főváros, Berlin, amit 1961. augusztus 12-e óta egy abszurditásában iszonyatos „Mauer” – fal – választ vérrel-vassal ketté. Ez az amerikai elnök ott világgá kiáltja az emberi együttérzés és szolidaritás politikusból ritkán tapasztalható erővel és empátiával kiszakadó mondatát: ich bin ein Berliner, én (is) berlini vagyok. A rettenetes helyzet részese, szenvedője, együtthatója, áldozata onnan a messzi tengerentúlról, az (akkor még) vágyképnek-ideálnak tekintett, irigyelt-csodált Egyesült Államokból. Szó szerint a következőket mondotta: „Kétezer éve ezt a mondatot ejtették ki a legbüszkébben az emberek: »civis Romanus sum, római polgár vagyok.« Ma a szabad világban ezt mondjuk helyette: »Ich bin ein Berliner« […] A világon sokan nem értik, vagy azt állítják, hogy nem értik, mi a nagy különbség a szabad világ és a kommunista világ között. Ha eljönnek Berlinbe, majd megértik.”
Két évvel a megválasztása után, azon az 1962-es őszön a világ évtizedek óta legdermesztőbb rettegésének időszakát éli meg: az az október az úgynevezett kubai rakétaválsággal a bolygót elpusztító totális nukleáris háború közvetlen veszélyének közelségét hozta, iszonyú ballaszt gyanánt – az elbizakodott, nagyhatalmi és ideologikus gőgtől duzzadó, velejéig imperialista, hruscsovi Szovjetunió, az észak-amerikai partoktól alig 150 kilométerre levő Kuba szigetországát bekebelezendő, atomrakétákat telepítene új birodalmi tartományába, Kennedy ellenáll – a földgolyó az önpusztítás szakadékának szélén tántorog. Micsoda tolerancia, felelősségteljes, belátó okosság, hazafiság és humanizmus páratlan drágakővé kristályosodó elegye elérni a végső megegyezést – hogy a világ lidércnyomásos két hét után végre fellélegezhet, a szovjet atomrakétákat szállító hajók megfordulnak a Karib-tengeren, és parancs érkezik a már telepített szovjet atomrakéták eltávolítására ….
Majdnem napra pontosan három évvel a megválasztása után, 1963. november 22-én Dallasban máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. Így szokott ez történni ilyen kaliberű politikusokkal, fűzhetnénk hozzá keserűen. És felrémlik a több mint távoli ködből, az Úr 1967-dik évéből az Atlantis-együttes Neményi Bélájának üvöltése, hogy „ki ölte meg Kennedyt? Nem tudja senki! Vagy aki tudja, az hallgat…”
És most megint ősz van. Amerikai ősz, ha úgy tetszik. Trump koronavírusos, de jól van, és tudvalevően rövidesen elnökválasztás lesz újra, a Kennedyeken meg mintha – máig – átok ülne: 1968-ban megölik öccsét, Robertet, kisfia, ifjabb JFK, akit kissrácként az egész világ bámult meghatva szalutálni édesapja temetésén, 1999-ben, alig 38 éves korában lesz repülőszerencsétlenség áldozata.
Észak-Amerikai őslakói, a talán legnemesebb emberfajtának számító indiánok közül a cseroki törzs egyik legendája szerint a rosszal folytatott harcban a nagy harcos, Fekete Jávorszarvas ugyan felvette csodaingét, de vigyázatlan volt, eltalálta egy puskagolyó – és ez a pillanat volt népük hanyatlásának kezdete. Ősz volt akkor is.
(A szerző író)
