Módszer

(Vegyünk egy kúpot, mondja a tanár. Egy kúpot, vágja rá Steinmann. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, olyan grandezzával, hogy csak ámulhatunk: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk, ahogyan Karinthy írta a jó tanulóról.) Steinmann készült: listákat és fénymásolt lapokat szorongat a kezében, a létező legudvariasabbnak és legkészségesebbnek mutatkozik, teljességgel együttműködőnek, udvariasnak és toleránsnak, kedvesnek és jól neveltnek. Így okítják ezt Soroséknál, az egyesültnél is egyesültebb Egyesült Államokban.

A legfontosabb persze maga a vita. Lenne. A purparlé, ahol érvek és szempontok, közelítésmódok és álláspontok csapnak – csapnának – össze, de mindenek fölött: kellő differenciálással, árnyaltan, körültekintően, tárgyilagosan és végül, de távolról sem utolsósorban: bizonyos elemi tények, adottságok, helyzetek, állapotok – összefüggések – elkerülhetetlen figyelembevételével. Például hogy ezt az országot még mindig Magyarországnak hívják.

És mi magyarok volnánk. Még mindig. És azok is maradunk, még halálunk után is. És nekünk tényleg Magyarország az első –vagy tényleg az kellene hogy legyen – függetlenül napi politikai szlogenektől és kormányzatoktól. A magyar érdek, a magyar szempontú és érdekeltségű nézőpont, közelítésmód, összefüggésrendszer. Valahogyan úgy, ahogyan Pilinszky János megfogalmazta: a hazát csak részvéttel szabad szeretni.

A fiatal történész a kérdéseket nagy előszeretettel ragadja ki összefüggéseiből, az első adandó alkalmat megragadja, hogy a mindenkori – most az éppen akkori – magyar kormányzatot felelősségre vonja, okolja, elítélje. Azokat pedig, akik az ország határait védték, akik az idegen megszállás ellen küzdöttek – a Rongyos Gárda vezetőit és harcosait – váltig tömeggyilkosoknak, bűnözőknek becsmérelje. Játsszunk aprócska, kínálkozó játékot a képzelettel: ha egy, akár a legelvetemültebbnek tartott rablógyilkosról kétséget kizáróan kiderül, hogy fegyverrel a kezében védte Magyarországot a hódítók ellen – nem az a minimum, hogy ezt elismerjük, minimum amnesztiában, megbocsátásban részesítsük? (Ugyan, dehogy: a lényeg a tudományos álköntösbe bujtatott további mocskolás. A tartós, mindörökké tartó megbélyegzés, hetedíziglen.) Ha pedig a rablógyilkos rablógyilkos mivoltával is már kétségek merülhetnek föl – egyértelműen bizonyítani is kéne az ilyesmit –, ráadásul netán az olykor valóban súlyos testi sértést, netán halált is okozó, az átélt szörnyűségeket (bolsevik terror, román megszállás) követő, lélektani, történeti szempontból nagyon is érthető, megmagyarázható önbíráskodásban való esetleges részvétel vagy „bűnrészesség”, „felbujtás”enyhén szólva nem lehet azonos kategória a tömeges emberirtás borzalmával.

A fiatal történészt mindez nem érdekli. Mondja a magáét, szelíd elszánással, de a jól alkalmazott, összefüggéseiből mindig mindent kiragadó, az általuk lényegesnek kinevezettet alattomban mindig bedobó módszerrel, mint akit jól kiképeztek. (Tényleg jól kiképezhették Washingtonban vagy az Egyesült Államok valamelyik vonatkozó intézményében, végtére is a Soros-ösztöndíjak sora, akár a világegyetem: végtelen…) Mindezzel nem is volna baj. Mondja csak a fiatalember a magáét, virágozzék száz virág, ahogy kiképzőinek egyik néhai nagy ideálja, Mao elvtárs Kínájában hirdették. (A szitán egyébként sem olyan nehéz átlátni.) A gond ott van, hogy amint az ifjoncok intézete százegyedik virág gyanánt létrejött, rögvest kitömte az állam jó adag millióval – hadd rombolják azt, amit ő építeni igyekszik.

Hú, de logikus, mi? És roppant észszerű is…

Van persze más is. A fiatal történész és fenti módszere ellenében vannak egészen másmilyen fiatal történészek is, ismerek nem egyet közülük. Egykoron még igen büszkék leszünk rájuk, de alighanem még az utódaink is. Meg legfőképpen Magyarország. Amely már csak azért is az abszolút egyes számú ebben az egész ügyben, mert csak részvéttel (volna) szabad szeretni. És mert az kellene hogy eszünkbe jusson róla, amit Kosztolányi úgy fogalmazott meg: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható.” Aki ezért, ennek ügyében harcol, afölött nincs más.

A fiatal történésznek, szegénynek, minden készültsége dacára erről a leghalványabb fogalma sincs. És ez az a nullpont, ahonnan újra kéne kezdeni a gondolkodást. Meg az elismeréseket is.

(A szerző író)