Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Hasznos akarat

Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzek a levegőben, valami veszélyt, mintha ugrásra készen várnának a bokrok mögött vérszomjas, önnön ostobaságuk és mohóságuk indáiba belegabalyodott csoportok

Lehet ezt érezni. S ilyenkor kell nagyon észnél lenni. Nagyon erősnek lenni. Ilyenkor kell a társunkat lágyan megsimogatni, a kezét megfogni, mert abból megérzi az erőnket, s ezerszer többet ad vissza. Nekünk, akik minden szellemi dúlásban is magunk szándékait érezzük megnyílni szűkebb s tágabb családunkban, végső soron minden magyarban, s azon túl minden jó szándékú emberben, könnyebb dolgunk van. Még ha – mint én –, látszólag egyedül is vagyunk. Nem tudom, hányan érzik ezt a veszélyt, a leselkedő, lidérces, szorongató érzést. De tudom az ellenszerét: hinni a közösségeinkben, hinni a magyarság szent elégedetlenségeiben és szép jövőjében. Nem valami bárgyú, s nem is passzív álláspont ez, nem valami az összeroppanásig fajuló – az erkölcsi fölényünkben tunyán megnyugvó – tehetetlenség, hanem állandó küzdelem és szellemi harc. Fohász is, de felismerés is.  

S ez már talán ennek a nyugtalanságomnak is az okozója. Hogy nem elég meglátni az ordas szándékot, nem elég megmutatni sem, tudni róla, nem elég kinevetni, főleg nem kigúnyolni, nem elég írogatni róla, nevetgélni rajta, újjal mutogatni: lám megvagy, lebuktál! Nem gyermekkori számháború ez, mert a „leolvasottak” kicsit elténferegnek s feltesznek egy másik számot, vagy csak átírják az egyiket a négyből, s máris előpattannak a bokrok mögül.

S a végén, ha mégsem nyernek, majd minket vádolnak, hogy csaltunk, és ha módjuk lenne rá, ki is zárnának, megaláznának, megszégyenítenének. Láttunk már ilyet és látjuk ma is a szándékot. Hiszen ez a Jourová éppen ezt mondja. Lám csak! Most már ide jutottunk. A szájába adták a szót a mi reménytelen félnótásaink. Elszigetelnének minket.

Ezt tenné velünk ez a vírus is, ám mi magunk vonulunk belső emigrációba, mert van felelősségünk önmagunk, családunk és a nemzetünk iránt. De nem szigetelődhetünk el, mert tudjuk, hogy régi szándéka az ordas eszmék hirdetőinek, hogy atomjaira bontsák a társadalmat, meglékeljenek minden közösséget, maradjon mindenki egyedül, úgy sokkal könnyebb elbánni vele. Ilyenkor szoktak dörömbölni az ajtónkon bőrkabátos Lenin-fiúk, nyilas pártszolgálatosok, ávós ember alatti lények, pufajkás rémek.

Most úgy érzem, eltűnt sok-sok ember, ismertük őket, nagyon aktívak voltak, de mintha felszívódtak volna. S mi a kirakatban csalinak hagyott strómanokkal bíbelődünk. Az ő provokációikon mérgelődünk, esetlenségeiken nevetgélünk, alkalmatlanságukon élcelődünk. Odabénulunk hozzájuk! Itt vannak pedig a palánk mögött a lesből támadók, a nemtelen eszközöket használók. Valószínűleg már most képzik őket, Csernyt meg Szamue—lyt is kiképezték, a nyilas karszalagosokat is, az ávós gengsztereket is meg a pufajkás pribékeket. Persze megvolt az alap: a gyűlöletösztön.

„Érzem előre, mint a kutya földrengést.” Meglehet, valami babonás nyugtalanság ez bennem. Valami felesleges félelem. De nehéz elhessegetnem. Meg aztán itt van a kurucos kivagyiság is. Hogy majd, ha becsöngetnek, 48-as kardommal megyek ki, s azzal kergetem el a törtető új brigádot, amely megint „értem jött, s nem ellenem”. Hát persze… Tudom is, hogy hajnal lesz, hideg, pizsamában borzongok, alig látok, a kulccsal babrálok, visszanézek – lám barátom, babonás megérzésünk nem volt alaptalan –, s már visznek is. Bizony nem elég, sohasem elég csak tudni, mi történik, csak sejteni, homályos célzásokat tenni, nem elég csak beszélni. Időben fel kell építeni a közös sorsot, s minél több embert bevonni, odavonni a harangszó alá, amely nem is feltétlenül csak a hitet hirdeti, de a közös sors előtti főhajtást, a közös sorssal való azonosulást. Nem könnyű ez, mert van ebben a népben hajlam az önsorsrontásra. Félrevezetni is lehet, de a huszonegyedik században fájdalomig, bűnökig, bukásig felerősíteni ezt a hajlamot már nem engedhetjük!

A mindenfelől ajánlkozó helytartók parancsai és „ajánlásai” helyett ezért tartjuk többre a jogot, az igazságot, az anyag feletti szellemet. S csak olyan hatalmat fogadunk el jó szívvel, amely ezek mentén a nemzet közös sorsát, jövőjét tartja szem előtt. Azért is, mert nemzetünk jelentékeny része él – akarata ellenére – más országokban, más nemzetekkel együtt. Nincsenek kisebbségben a magyarok sehol a Kárpát-medencében, épp ellenkezőleg. Mégis minden nap érezzük jogaink, igaz­ságunk és szellemünk korlátozását. De hogy Erdélyben román párt mellet korteskedjenek, Brüsszelben a magyar állam ellen fenekedjenek sötét ösztönökből jött magyarok? A függöny mögött ízléstelenül alkudozzanak, tervezgessenek. Bársonyfüggöny mögött. Lehet, hogy ezért ez a megmagyarázhatatlan nyugtalanság bennem. Hányszor ittuk már ki ennek minden méregpoharát? „Újra hiába zökkent régi sínéről újabbra a régi világ / Új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája / s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.” Szabó Lőrinc figyelmeztetett. S a tényleg „nagyok” figyelmeztetései minden korokra érvényesek. Az egek lehet, hogy üresek, de nekünk távolabbra kell látnunk. A felhők fölé. Ameddig csak lehet, a benépesült végtelenbe. Tükör által, ha másképp nem megy. De a tükröt mások elé is oda kell tartani. S az adott pillanatban megtudjuk, kik is voltak, akik most készülődnek: a tükröt összetörni, de legalábbis bemaszatolni vágyó, rossz szellemektől megszállt lelkek.

Csak egy kis nyugtalanság ez. Kis féltés. Hogy nehogy úgy legyen velünk is, mint a legnagyobbakkal szokott lenni, ahogy Petőfiről Ady olyan szépen és kegyetlenül, de önkínzón is leírta: „Elragyogott, s a többit nem volt érdemes megvárni.” Ragyogni vágytunk, persze, de elragyogni…

Elragyogtunk negyvennyolcban, elragyogtunk ötvenhatban. Ilyen alkalom ritkán adódik, s nagy tisztesség, hogy nem is mulasztottuk el. Felragyognánk békében is, s ez oly kevésszer adatott meg. Nekünk mindig küzdenünk kell. Pedig nagyon elegünk van az állandó harcokból, fenyegetésekből.  A hasznos idiótákból aztán végképp. A hasznos akaratból meg még mindig kevés van. Több kellene. Mindenhol. Most ősz jön. Hűvös éjszakák, ha szerencsénk lesz, szelíd nappalok. Lehet, hogy beköltözik egy kis melankólia is. Az is csak fokozza a nyugtalanságot. A természet részleteiben, lassan visszavonul. S mi látjuk, hogyan halad erre Európa is, hogyan süllyed fokról fokra tehetetlenségbe (ami még most sokaknak nagyon is jól fizet) anarchiába, pusztulásba. De ahogy a természet, úgy Európa is csak látszólag bénul meg: feléled még, fellélegzik.

Amerika őrjöngeni fog nemsokára, s Európa sikongva, kacagva táncol a tereken, rohan az utcákon, réteken, míg egyszer csak összeesik, összerogy, arcát a földbe fúrja s várja, hogy a férgek elvégezzék dolgukat. És jön új társulat, s előadják megint, hogy mindenki egyenlő, színházi értelemben, vagyis nem is csak egyenlő, hanem azonos, már nem is csak ember az ember – ez rasszista megközelítés – hiszen mi van a kutyákkal, lovakkal, tehenekkel? Ők is emberek. Ez nyilvánvaló.

A hasznos akaratból kellene sokkal több. Mindenütt a világon. A hazug képmutatásból sokkal kevesebb. A politika Európa és a világ számos helyén már rég elszabadult az olyan fogalmaktól, mint nemzet, igazság, jog. Lényegében a népakarattól is elvált, bár látszólag még tartanak választásokat. Ez a maradék kis esély hozhat még gikszereket. Hogy a nép közbeszól. Nekünk sok évtized kimaradt ebből a lehetőségből. Még élnénk vele. Amíg hagyják. Jourová már ilyesmire nem ad. Szerinte mi nem tudunk dönteni. „Bátor” egy nő. Szavai fenyegetnek, mint a népcsere, a kvóta, az erőszak, mert a törvényt és rendet sértők biztosak a büntetlenségben. Innen a nagy „bátorság”. Védjük a parlamentáris demokráciát, de ha azzal visszaélnek – csalnak, vagy szellemi erőszakkal ellehetetlenítik –, védjük inkább a nemzetet. Előbbi helyett jöhet még magasabb szintű megnyilvánulása a népakaratnak, de ha az utóbbi elvész, azt pótolni már nem lehet.


(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Két hír a rendről

ĀFricska. Kezdjük a jóval: szeptemberben százkilencven alkalommal volt szükség az iskolaőrök közbelépésére

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Csak a duma

ĀAzért van annak némi diszkrét bája, hogy az utóbbi párszáz évben számtalan alkalommal Európa beteg emberének titulált Törökország államfője mondja azt az Európai Unióról, hogy „hatástalan, vízió nélküli, sekélyes szervezetté vált”