Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Négy dal

Most először kérték tőlem egy rádióműsor apropóján, hogy válasszak négy zeneszámot, s ez napok óta izgalomban tart

Pedig hát nem nagy dolog, csak négy dal. De a műsor rólam szólna, s ez egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgot. A felkérés utáni első napokban magabiztos voltam, végül is nem nagy dolog. S most, hogy közeleg a határidő, s meg kell neveznem ezt a négy számot, egyre feszültebb vagyok. Négyet? Melyik négyet? Milyen alapon? Ötödik nincs. Ahogy láttam, az adás nem lehet több fél óránál. Ha rólam szól a műsor („Nagyok” – ajaj!), nyilván olyan dalokról lehet szó, amelyeket szeretek, amelyek jellemzők rám, amelyek segítik a szavaimat, közelebb hozzák a hallgatót hozzám. Esetleg általuk is üzenek valamit. Ez világos. A négy dalnak tükröznie kellene az egyéniségemet, az érdeklődésemet. Sokszínűnek kellene lennie a „válogatásnak”, mert az ember igyekszik a jobbik oldalát mutatni, nincs ebben semmi rossz. Olyan dalok kellenek, amelyek egyesítenek a hallgatókkal, hiszen a zene, a kultúra kellene, hogy – minden politikai nézetkülönbség ellenére – egyesítse az embereket, akár egy nemzetet is.

„Led Zeppelinnek mindenképpen lennie kell.” Igen. És akkor megérkezett a kétely angyala. Legyen a „Dazed and confused?” Legyen, súgta egy hang. Csak egy baj van: ennek a dalnak a legrövidebb változata is hat és fél perc, amelyet pedig szeretek, csaknem huszonhét perc. Elnevettem magam. Esetleg arra még maradna idő, hogy elmondjam: miért szédülök és miért vagyok zavarodott.

Két percben? Kifejthetném, hogy nem Page-ék okkultizmusra hajló kábultsága vonz, és távol áll tőlem Alister Crowley világa. Elmondanám, hogy tényleg a Sátán van az okkult praktikák mögött, s mintha ma tényleg az egész emberiséget tenné próbára az Isten azzal, hogy hagyja garázdálkodni a Plagizátort. Próbára tesz minket. De hisz így kell ennek lennie: minden korban így volt. Kiálljuk-e a próbát? Hagyjuk-e lerombolni a hitet s a hittel az erkölcsöt s a katedrálist? A kétség még nem kétségbeesés. De a kétség itt van: mintha már túlzottan elgyengültünk volna. Sőt mintha sokan a tagadásban, a nihilizmusban, a rombolásban látnák az intellektuális és lelki szabadságot. „Hagyjuk a Led Zeppelint.” Hagyjuk. Pedig ők ötven éve zeneileg pontosan megérezték, mi fog velünk történni. Tudni nem tudhatták, mint ahogy Liszt, Wagner vagy Bartók sem tudhatta, csak érezte. „Jó, hát ezt tényleg hagyjuk.”

Akkor a Doors? Morrison? Hendrix? Joplin? Lennon? Minden kábulat és összezavartság, ami csak létezett, az összes zsenialitás és kimódoltság, űrbe lövés és földhözragadtság, az összes rémület, félelem és minden zenei deklaráció a félelem megtagadásáról és arról, hogy mi csak kapcarongyok, nyomorult rabszolgák vagyunk. Képzeljünk egy szép új világot, ahol nincs sem Isten, sem ország, se nemzet, csak Forradalom. Örök forradalom és démonok. Csak az ő táncuk varázsol el, csak a halál, a kígyó, a pikkely, a fegyver. Hej, Joe! Kezedben a fegyverrel, mondd, hova mész? Jó kérdés, de nem oszlatja a homályt, pedig azt mindig visszafújja a szél. Jobbik vagy rosszabbik felünkbe? A szenvedés nyögdelése és a „tedd azt, amit akarsz” pökhendisége. Vajon szabadság ez? Már nem vagyok biztos benne. Húszévesen hittem nekik, és ma is kellenek.

Egészen biztosan megvan az oka az angyali és démoni kettősségnek a lelkünkben s a teremtett világban is, különben hogyan is lehetne? Meg kell látni a hamisság démonait, talán még táncolni is kell velük egyszer, szemükbe nézni, s ha nem vakulunk el, megláthatjuk az igazi fényt. Köszönet jár hát nekik, a démonokkal táncolóknak, halálra forgóknak, hogy segítettek. Elégtek, de testük lángolásában megláthattuk a démonokat és az angyalokat is. Most valahogy mégsem illenének ide. Majdnem idegenek. Az igazi fény? Radics Béla? Ő nem akart a démonokkal táncolni. Ő menekült előlük, s csak látni akarta a zöld fényt. Másféle ellenségek vették körül, nagyon is emberiek: besúgók, III/III-as tartótisztek, kiskirályok hatalmas íróasztalok mögött, hamis barátok. Béke és szeretet, ez állt a zöld csillag jegyé­ben. Szembe vele a barbárság.

Igen, az Allegro Barbaro! A barbár! Barbaro. Kocsis Zoltánnal két és fél perc. Szinte másodpercre pontosan annyi, mint ahogy maga Bartók játszotta. Mennyire szerettük Keith Emerson feldolgozását, s ezzel egy időben a Bem rockparton hallhattuk Papp Gyulától, Török Ádámtól a sajátjukat. Barbárok! Hallottuk a vádakat. Én személyesen is: „Megjöttek a tatárok?” Megjöttünk, s egy magyar ember, a zene nyelvén soha nem meghaladhatóan foglalta össze a barbárságot, s amikor játszotta – néma a film 1942-ből –, átsuhant egy halvány mosoly az arcán, de abban a mosolyban benne van minden fennsőbbségünk, öniróniánk, megértetlenségünk, a sok-sok hamis vád. Arról a mosolyról lepereg minden kicsinyesség, minden rágalom, megaláztatás, nélkülözés, kiszolgáltatottság, az egy kifinomult barbár gesztusa, egy átszellemült barbáré a pénzbarbárok uralta világban. Egy magyaré, aki elment messzire. „Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani: / fusson rossz sorsával külön ki-ki.” Egy mosoly, amelyben a tévedés is benne foglaltatott, a csalódás, a félelem, az árvaság. A finom európai arcél, a „mongol mosoly, hunn pupilla-láng.”

A „Honfoglalásnak” mindenképpen kell időt szorítani. A P. Mobilnak. De hát az is legalább húsz perc. Pedig ott lenne a helye. „Fogadj be föld, fogadj be új hazám!” Fogadj be föld? Ajaj. Kissé félreérthető. De hetvennyolcban a Parkban ilyen cizellált ívek nem zavartak. Hiszen emlékeink sem voltak, amiket olcsón adhattunk volna. Két forint egy dal? Akkor bizony senki nem dobálta a „bélásokat” a színpad felé, nem volt divat, két forintért az automatából levest vagy csokit lehetett kapni. Mire a P. Mobil első nagylemeze megjelenhetett, már a dal is tíz forintba került. És én örülök, hogy Erdős meg Bors megakadályozta, hogy időben megjelenjen a lemez, mert így a Várkertben a honfoglaló őseink szelleme is ott ült a nagy fán, s sámándobon verte a ritmust a sok hun Budapesten, Európa közepén.

Négy dal? És Elvis? A Beatles? A Stones? Cream, Rod „Roderick” Stewart, a Deep Purple? Velük mi lesz? Még Bolannak is kellene egy kis helyet szorítani, a T. Rex-ből. És ez mind csak a jéghegy csúcsa. Hol maradnának a sanzonok, a szép francia és spanyol érzelmek, hol a magyar népzene, a jazz, Chuck Berryék, Jerry Lee Lewisék a rock ’n rollal? Nem tudták, mit kérnek tőlem! Paroles, Alain Delon tanácstalansága, könyörgése, gúnyolódása. Hiszen lehet, hogy ez az egy alkalom adatik. (Mindenhez így állok hozzá, már negyedszázada.)

Egyszer majd tíz év múlva az unokáim meghallgatják a műsort, s értetlenül állnak: miért ezt a négy dalt választotta a Papa? Hisz annyi jobb van. És igazuk lesz. Nem árulom el, melyik négy dal szólal majd meg, az Olvasónak október 23-án estig kell várnia, hogy megtudja. Meg fog lepődni. (Azért nem lesz Lambada…)

Komoly dolog ez. A zene olyan, mint a szerelem. Csak te meg én. Szenvedély. Sóhaj, düh, behatolás a kérgünk, bőrünk alá. De lehetetlen helyzetben vagyok. Négy rövid zene. Lehunyom a szemem. Tangó? S megint nyilvánvalóvá válik: meglett korom ellenére ugyanaz a srác maradtam, mint voltam régen. Kicsit megszakadt közben a napvilág, kicsit bonyolultabb lett minden, de ott lépdelek a Park felé kedden, a Bem rockparton hétvégén, s nagy izgalommal viszem hónom alatt a lemezkincseket – nem a Múzeum körúton vettem, barátok adták kölcsön –, s ott vagyok velük együtt a Madison Square Gardenben, Woodstockban, Párizsban az Olimpiában, Montreux-ben, Hawaii-on, „Memphis–Tennessee”-ben, Liverpoolban, a Cavern Clubban – még Pete Best dobol –, Londonban a Hyde Parkban, ahol egy halott lepke a hajamba akad, s ettől öklendezni kezdek.

Mondj négy dalt! Négy verset. Négy regényt. Négy filmet. De úgy, hogy még Te is megszólalhass. És nincs ötödik. Mondj négy pillanatot, amikor eltűnt minden konvenció és tiszta voltál. Igazán. Mondj négy mosolyt, amely most is tükröződik az égen, ha felnézel. Mondj, és ne fecsegj másról.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Talány

ĀFricska. Azon morfondírozom, hogy vajon miért éri meg az ellenzéki képviselőknek nyilvánosan megalázkodni és hülyét csinálni magukból

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Se kecske, se káposzta

ĀEgyelőre sokkal több a komoly kétely és a nyitott kérdés, mint a világos válasz az új migrációs paktummal kapcsolatban