Öt év késés

Megkésett a hazai válságkezelés – mantrázza a baloldal, amelynek egyébként hasonló esetekre bevett stratégiája van: minél tovább titkoljuk a krízist, közben lopjuk el, amit még lehet, majd tárjuk szét a karunkat, vezessünk be megszorításokat, amivel megnyomorítjuk a középosztályt, vegyünk fel hitelt, amelynek töredékét osztogassuk szét segélyek formájában, a többit pedig tegyük zsebre – részint a haverokéba –, és mindezt próbáljuk palástolni látszatintézkedésekkel.

Most sem tennének mást, ez jól látszik az általuk vezetett önkormányzatok példáján. Mivel egyéb ötleteik nincsenek, ellenzéki tevékenységük kimerül az álhírek terjesztésében, illetve a kormányzati lépések kínosan színvonaltalan, tragikomikusan önellentmondásos bírálatában: nincs elég kórházi ágy – minek annyi ágyat szabaddá tenni, nincs elég lélegeztetőgép – miért vettek annyi lélegeztetőgépet, legyen lázmérés az iskolákban – fölösleges a lázmérés – miért csak októbertől kötelező mérni és nem szeptembertől, és így tovább.

A megkésettség amúgy is az a kifejezés, amelybe egy, a nyugat-európai vezetőket kritikátlanul istenítő balliberális politikusnak illene belepirulnia – már, ha lenne valamiféle erkölcsi mércéje, ami ilyen fizikai reakciót eredményezhet. Megdöbbentő ugyanis, hogy a kontinens „elitjének” öt évre volt szüksége eljutni a felismerésig: az ellenőrizetlen bevándorlás rossz, Európa határait meg kell védeni. Öt év kellett ahhoz, hogy belássák: nem lehet korlátlan számú, ráadásul eltérő kultúrájú és többségében ismeretlen hátterű embert befogadni. Öt évig szemlélték tétlenül, ahogy a menedékkérelmi rendszer összeomlik, párhuzamos társadalmak alakulnak ki, meredeken nő a munkanélküliség és a bűnözés, a visszatoloncolás pedig egész egyszerűen nem működik. Ahogy Manfred Weber a minap fogalmazott: embercsempész bandák és a maffia dönti el, ki jön Európába.

Eközben a nyitott határok fanatikusai és egyéb liberálisok tovább kergetik ön- és közveszélyes ábrándjaikat. Jól példázza ezt a Charlie Hebdo ügye. A francia szatirikus lap szerkesztősége elleni, 2015 januárjában elkövetett terrortámadás az egész világot megrázta, s a tizenhét áldozatot a dzsihadista merényletsorozatban még több száz követte. Most – miután újra megjelentették az akkori Mohamed-karikatúrákat – a lap munkatársai ismét életveszélyes fenyegetéseket kaptak az al-Kaidától, és erre hivatkozva kiáltványt írtak „Együtt védjük meg a szabadságot” címmel, amely végigsöpört a francia, majd
a nemzetközi médián. A Charlie Hebdót hívei a szólás­szabadság jelképének tekintik, hiszen bármiből „mer” gúnyt űzni. A műfaj kedvelői által viccesnek tartott rajzok azonban mások számára visszataszítók és mélységesen sértők – elsősorban a vallási témájúak.

Mocskos karikatúrák természetesen nem igazolhatják a terrort, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy helyes-e Európa zászlajára tűzni egy olyan szennylapot, amely rendszeresen agresszívan gázol bele keresztények, muszlimok, zsidók és más hívő emberek becsületébe. Talán egyszer - megkésve - rájönnek, hogy nem.

Persze a Charlie Hebdo nem csak vallási kérdésekben nyilvánul meg, 2016 októberében például Magyarországnak, illetve a kvótanépszavazásnak szentelt egy teljes oldalt, „ha fasiszta, minden karrier nyitva áll ön előtt” felcímmel, a „nyafogó/siránkozó identitás országának” titulálva hazánkat, a rajzokon pedig menedékkérők fonják a drótkerítést. Ez a Charlie Hebdo-mű így utólag – amikor már elismerik a határok migránstömegek előtti lezárásának szükségességét, és lassan a kötelező elosztási kvótákkal kapcsolatban is visszavonulót fújnak – kezd szellemessé válni: Nyugat-Európa elkeserítő megkésettségének tökéletes karikatúrája lett.

(A szerző főmunkatárs)