Domonkos László

Vélemény és vita

Múmiaelvtárs visszatér

Nem volt túlságosan hideg 2016 novemberében a Vörös téren. A híres–hírhedt épület, a mávzoléj előtt tömegnek a világon semmi nyoma

Néhány lököttnek tűnő amerikai turista, három-négy inkább unatkozó, mint érdeklődő diákkülsejű ifjonc. Nagyjából ennyi. Hosszan kanyargó, tömött sornak, szigorúan vizslató őröknek sehol semmi nyoma. Szinte pillanatok alatt be lehet jutni, úgy tíz perc múlva már kinn is vagyok. Az egykori istenmúmia leginkább úgy-ahogy kitömött, satnya bábura emlékeztet, esküszöm, a londoni Madame Tussaud-féle panoptikumban Geor­ge Harrison, Marylin Monroe vagy akár II. Erzsébet százszorosan élőbbnek, elevenebbnek hat.

Igen, itt fekszik előttem, karnyújtásnyira. A mai fiatalok, középkorúak el sem tudják képzelni, nemzedékeknek hogyan, miként kellett ezt a nevet meg ezt a hullát megismerni, nevét, ténykedését teljesnek és tökéletesnek kívánt azonosulással átélni, róla okítva, nevelve lenni a leigázott, szovjet hódoltságbeli Magyarországon. Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin nemcsak a már közhelynek is riasztó „élt, él, élni fog” imamalmát és a szánalmas veteránviccek („még látta Lenint”) világát jelentette, hanem – a korabeli muszkavezetők szándékai szerint – lehetőleg száz százalékban be kellett volna töltse a megváltó, a magasságos atyaúristen és a legnagyobb példakép funkcióját, szimultán. (Ha már a népharag nyomán a legjobb tanítvány–világbajnok–tömeggyilkos Sztálin elvtárs és az ő „legjobb magyar tanítványa”, Rákosi elvtárs nem bizonyult alkalmasnak erre a szerepkörre.)

Mostanában, hogy arról hallani, Oroszországban újra fellángolt a vita a Vörös téri múmiaelvtárs leendő sorsát illetően, az jár a fejemben: talán még ma sem az a legfőbb kérdés, van-e helye a kommunizmus nevű igazi világjárvány fővezérének
a mai, mind rokonszenvesebb Oroszország fővárosának szívében. Inkább néhány elgondolkodtató tény. És nem is annyira orosz földön, hanem jóval nyugatabbra.

Az ugyan igaz, hogy a mai idősebb nemzedékek tekintélyes részé­ben a magyarországi prolik­nál jóval nagyobb mértékben él az egyszerre szánalmas és riasztó nosztalgia a rémséges lenini–sztálini múlt iránt, láttam a moszkvai belvárosban a régi Komszomolszkaja Pravdákat meg Sztálin-képeket áruló bábuskákat, ráadásul akár aggasztó is lehetne, hogy a máig létező kommunista párt büntetőeljárással fenye­gette meg a mauzóleum jövőbeli hasznosításáról kiírandó (később eltörölt) pályázat szervezőit – de Moszkvában, Oroszhonban paradox módon több a biztató, mint az elszomorító, rémisztő hír. Egy 2017-es felmérés szerint a lakosság immáron 63 százaléka támogatja múmiaelvtárs normális eltemetését, úgy, ahogyan az minden teremtett emberi lénynek kijár. Még abban is nagy az egyetértés, ha erre akkor kell sor kerüljön, „amikor nem él már az a nemzedék, amelynek még mindig, úgymond, drága Lenin személye.”

Csakhogy az emberi univerzum természetesen nem csak Moszkvá­ból és Oroszországból, még csak nem is csupán a mindinkább Új Nyugatnak számító Közép-Európából áll. A földrajzi Nyugat-Euró­pában, ezen belül az egykoron a sztálini szovjet–orosz kommunista birodalom által legyőzött, elpusztí­tott Németország Gelsenkirchen nevű városában alig néhány hónapja avatták föl Vlagyimir Iljics Lenin kétméteres (!) szobrát, és nem sült ki a szemük és nem szakadt le az a nagy germán ég fölöttük. És mit tesz a Fennvaló: azokban az időkben még nyugatabbra, az állítólag nagyon szabad és nagyon nyugati és nagyon példakép Amerikai Egyesült Államokban már javában dúlt a polgárháború, színes terrorral és olyan szobordöntöge­tési hisztériával és dömpinggel, hogy a Trianon után magyar emlékeket romboló, pusztító román, cseh, szerb barbár galádságok már-már jámbor gyerekcsíny-játékszereknek kezdtek tűnni ezek vadságához képest. És mi mindent nem tett még ugyanez a Fennvaló – ehhez a gelsenkircheni szoborhoz biza nem nyúlt és ma sem nyúl senki.

A már Oroszországban is mindinkább unt, fölösleges múmiaelvtárs pedig visszatérvén, diadalmas, daliás tartásban tekint a nagy szocialista jövő horizontja felé és láthatóan igen jól érzi magát. Feltámadás után az ilyesmi nagyon is érthető. Mi meg csak állunk, ülünk, föl-alá járkálunk döbbenten, maszkban és fertőtlenítővel, illedelmesen társadalmi távolságtartón, Iljics meg közeledik, csak közeledik egyre, már integet is, szája sarkában hamiskás, magabiztos mosollyal, nagy léptekkel haladva nyugatról kelet felé, és máris fülünkbe kéredzkedik a jó öreg dallam: „A rablánc a lábon nehéz volt, / De széttörte büszkén a nép. /Mert példája volt ki érte / Feláldozta hű életét. / Lenin! / Feláldozta hű életét. Lenin!”

Tessék mondani, ki lehet szállni ebből az időgépből?

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Döntő ütközet

ĀKészüljetek! – figyelmeztetett a miniszterelnök, amikor tegnap arról írt, hogy a 2022-es választás döntő ütközet lesz

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Orbán Viktornak lett igaza

ĀA megteremtett biztonság, a kormányzati stabilitás és az azt erősítő népakarat most ismét fontossá vált az illegális bevándorlás kérdésében