Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Idegháború

Idegháború zajlik a világban. Pusztítóbb, mint a hidegháború, és sötétebb jövőt mutat, mint egy nemes cél érdekében megvívott becsületes harc

Az idegháború az emberek idegeit morzsolgatja, az emberi szellemet törné meg. De nem lehet! Mert az ember a szabadságért és hitéért is képes küzdeni. Két nehezen felfogható tüneményért. A szuverenitásért. Persze vannak, akiknek egyik sem kell. Az ő agyukat lemeztelenítették szerekkel, hazugságokkal, félelmekkel: hüllővérük mégis kikívánkozik időnként a forró napra.

Magyarország szuverenitása 1947. szeptember 15-én, délután öt órakor (de jure) helyreállt. Életbe lépett a békeszerződés, megszűnt a teljhatalmú Szövetséges Ellenőrző Bizottság, igaz, a szovjet csapatok továbbra is az országban maradtak, s a Magyar Kommunista Párt immáron az országgyűlés legnagyobb frakciójával (25 százalék) rendelkezett. Ez egyben azt is jelentette, hogy a 75 százalék nem kommunista volt, s közülük is csaknem 40 százalék világnézeti alapon is ellenzéki. A Független Kisgazdapárt húzhatott volna erre is, arra is, de megmaradt vezetői – főleg Dobi István, Dinnyés Lajos, Ortutay Gyula – valamiért a kommunisták felé húztak. Egy titkos kommunista tagkönyv (Dobi), elvtelen érvényesülési vágy (Ortu­tay) vagy a titokzatos „reálpolitika” (Dinnyés). Döntésüket keresztül tudták vinni a kisgazda nagyválasztmányban, igaz, ehhez Péter Gábor ávósaira is szükség volt. Az utolsó legitim módon megválasztott kisgazda főtitkár (Pártay Tivadar) végül Recsken kötött ki a megsemmisítő táborban, míg elődje, Kovács Béla már hónapok óta szovjet fogságban volt.

Sokan megmérettettek, és könnyűnek találtattak. Hogyan lett a Nemzeti Parasztpártból a kommunisták szánalmas fiókpártja? Egy párt, amelyben Bibó István, Illyés Gyula, Farkas Ferenc is szerepelt. Hogyan gyűrte maga alá a kis képességű Szakasits Árpád és Marosán György a nagy tudású szociáldemokratákat, Kéthly Annát, Szeder Ferencet, Szélig Imrét? És hogyan lett ebből egy látszatkoalíció – ma is ilyen formálódik az ellenzékben –, amelyben már a miniszterelnöknek (Dinnyés Lajos), a hadügyminiszternek (Veres Péter), az iparügyi miniszternek (Bán Antal) semmilyen szava nem lehetett. Ebből a kormányból volt, aki emigrált – Nyárády Miklós pénzügyminiszter és Bán Antal; volt, akit kivégeztek – Rajk László belügyminiszter; volt, akit „finoman taccsra tettek” – Dinnyés Lajos, aki az UTE társelnöke is volt; másból köztársasági elnök lett, Szakasits Árpád; megint másból miniszterelnök, Dobi István. Börtönben halt meg a kínzások következtében Ries István, s volt, aki túlélte a börtönt, Kádár János. Szava itt már csak Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek volt. Hogy hívják ma őket? A napra vágyó hüllőket.

Az elvtelen érvényesülési vágy, a gerincsorvasztó „reálpolitika”, a titkolt valódi indulatok sokszor vitték ezt az országot tévutakra. A kollaboráns nagyon kártékony, mert nemhogy útját nem állta, de segített is mindenkinek, aki az idegen érdekeket a magyar elé helyezve a hatalomra tört. Minden korban. A nemzet, a nép megtette mindig a magáét, de eszközei korlátozottak voltak. Kiskapukat keresett, passzív rezisztenciába vonult, s ami a legrosszabb: itt hagyott csapot, papot, elhajózott. A többség dolgozott, gyermeket nevelt, de ha kellett, fegyvert fogott, és elzavarta az elnyomóit. Akkor ezek a kollaboránsok gyorsan átöltöztek, s máris jelentkeztek: itt vagyunk, mi veletek vagyunk. Bedőltünk ennek sokszor a századok alatt. Még egyszer ki akarja ezt megélni?

A magyar parlament a szuverenitás (de jure) helyreállása utáni napon, 1947. szeptember 16-án ült össze. Telt ház volt, minden képviselő, aki élt és mozgott, ott volt, a hazai és külföldi sajtó, meghívottak, a diplomáciai testület. A karzaton, feltűnő helyen ült Péter Gábor, a politikai rendőrség (ÁVO) hírhedt főnöke és Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány (mindketten kommunisták: Münnichből majd „főpufajkás” hóhér és miniszterelnök lesz, a másikból hóhér és börtönlakó). A tudósító feljegyezte, hogy a tömegben két ismeretlen is megjelent, „akiknek homlokán lángbetűkkel ég a titkos rendőri megbízatás csalhatatlan jele”. Az ülésre nem a rég áhított szuverenitás helyreállásának ünnepélyessége volt jellemző (az de facto nem is állt helyre), hanem sokkal inkább a választási csalás ügye. Pedig talán még lett volna esély, ha a demokraták összefognak: ellenzékből és kormánypártokból is. A kommunista párt kivételével minden pártban voltak jobb sorsra érdemes emberek. De nem tették. Igaz, könnyen kerülhetett az ember hirtelen Kistarcsára, de könnyen költözhetett rózsadombi villába is (nem vásárlás útján). Félelem és kísértés.

A kommunisták nem tudták elviselni ezt a helyzetet sem. Hogy lesz a parlamentben egy csaknem ötvenfős frakció, amely bátran képviseli majd a nemzeti demokrácia ügyét (Pfeiffer Zoltán Függetlenségi Pártja). Hogy megjelenhet más világnézet is. Hangot kaphat a kereszténydemokrácia (Barankovics István Néppártja). Hogy a szociáldemokrata is lehet autonóm gondolkodású. És még Slachta Margit is ott lesz a maga hajlíthatatlan keresztény átszellemültségével. Rákosiék kormányozhattak volna nyugodtan, megvalósíthatták volna programjuk nagy részét, de nekik ez nem volt elég. Ők mindent akartak. És semmit a másik oldalról. Egy hangot sem. Egy parlamenti felszólalást sem. Egy lapot sem. Egy művészi megnyilvánulást sem (filmet, színházi előadást, könyvet). Egy szavalat nem „megfelelő” hangsúlyait sem. Egy verset sem. Egy dalt sem. A Himnuszt sem (volt másik: Internacionálé). Egy prédikációt sem. Egy körmenetet sem. Egy kritikát sem (ott volt nekik az „önkritika”). Egy összejövetelt („csoportosulást”) sem. Ők csak egy véleményt akartak. Az idegharc elképesztő brutalitással folyt.

Az utóbbi napok üzenetei pontosan ezt hozták vissza. Kislány, vigyázz, kinek a kezét fogod meg egy láncban. Lehet, hogy egy gyilkos, egy mocskos kéz az. Hüllő nyirkos pikkelye.

Látszatra el is érték a kizárólagosságot. Ezt a terrort látjuk fellobbanni ma a világban és néha itthon is. Soha ne higgyük el, hogy ez a szabadságból, emberi meggyőződésből és méltóságból ered. Ez csak a félelemből eredhet. Akár fizikai félelemből – az Egyesült Államokban embereket ölnek, ha nem állnak be a falkába –, de Európában az egzisztenciális erőszak ugyanúgy kikényszeríti az „egyöntetű” gesztusokat. Látok egy üres stadionban huszonkét labdarúgót térdelni. És Rákosi Mátyás jut az eszembe. A „Szpartakiádok”. Én Fülöp atyával vagyok: legyetek jók, ha tudtok! Ami ma kezd eluralkodni: nem a jóság – csak álarc –, ez a behódolás, a kollaborálás egy fanatikus törpe minoritás előtt. Idegharc.

S ha ez a minoritás „helyzetbe kerül” valamilyen cél kisajátításával, a kollaborálásnak nagyon rossz vége lesz. Mi lehet egy ilyen cél? Az antifasizmus. Igen. A rasszizmus elítélése. Persze. A környezetvédelem. Naná. A rendőri erőszak elutasítása. Természetes. A nők helyzetének javítása. Ott, ahol kell. A gyermekek védelme. Mindenképpen. Folytathatnánk a sort. A lényeg a kisajátítás és az erre épülő politikai, üzleti cél. Így volt ez 1947-ben is. A kommunisták lehettek csak demokraták, antifasiszták, csak ők képviselhették a békét, a haladást, a gyarmatosítás elleni harcot – s ezt a sort is folytathatnánk. Mi is volt a szándékuk ezeknek a pozitív céloknak a kisajátításával? Mindennek az ellenkezője. Diktatúra, vörös fasizmus, készülődés a háborúra, gazdasági behatolás, gyarmatosítás (ezt ők „felszabadításnak” nevezik). Íme a tanulság. Az eszmék kisajátítása egyben az eszmék koncentrá­ciós táborba zárása. De eszméket nem lehet internálni, deportálni – csak az embereket, akik vallják őket, és nem hajlandók kollaborálni. Nem hajlandók letérdelni. Nyilvánosan sírni valamelyik „vezér” halálakor, csatlakozni a hadhoz, amely mindenféle zászlókkal menetel, s fogalma sincs már: miért, hová? Összevissza. Csak menni, menni. Megy a gyilkos, és követi a gyermek. Mert biztosak lehetünk benne: elöl vagy hátul, a tömegben megbújva ott a gyilkos.

Nem hosszú vakáció lesz ez, gyermek! Csak idegháború. Jók az idegeink?

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Homlokredők

ĀFricska. Mivel a hihetetlenül független Hvg.hu is kénytelen volt megírni, ezért szentírásnak kell tekintenünk a hírt: a Kamaraerdei Úti Idősek Otthonában 29 lakó és alkalmazott fertőződött koronavírussal, közülük egy meg is halt

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Rükverc, aranyhintón

ĀNéhány éve még „kis színes” lett volna az a keddi hír, hogy valószínűleg nem használják többé hivatalos eseményeken a holland királyi család aranyozott hintóját