A diploma bűvöletében

Idén kevés diák jelentkezett a felsőoktatásba. Kilencéves negatív rekord dőlt meg, s ez mindenképpen elgondolkodtató. Sietek megjegyezni, semmilyen szempontból sem vagyok oktatási szakértő, s már most jelzem, civil, tehát cseppet sem szakember hozzászólóként egyáltalán nem bánom, ha nem döntünk jelentkezői rekordokat e téren. Az én olvasatomban a kevés jelentkező több mindennel magyarázható.

Egyrészt azzal, hogy meglehet, megnövekedett a követelmény, s ez önvizsgálatra készteti a jelentkezőket. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül baj lenne. Kivált egy olyan országban, ahol már érettebb fiatalként is lehetőség van felsőfokú tanulmányok elvégzésére. Ok lehet az is – s erre családi és baráti körökből is vannak bizonyítékok –, hogy amikor csatlakoztunk a bolognai (ostoba) folyamathoz, akkor sokan elhitték, elegendő az értelmiséginek nevezett szakmák elsajátításához a három esztendő. Nem elegendő, legalább is a munkáltatók nem igazán díjazzák. S igazuk van. Ki is derült, többen abbahagyták a tanulmányaikat három év után. Szerintem ez senkinek sem volt jó, sem a háromévnyi tanulással megelégedőknek, sem pedig az országnak.

Megkockáztatom, az értelmiségi szakma megbecsülésével bőséggel vannak gondok már régóta. Ennek megállapításához még pedagógusnak sem kell lenni. Szerintem nem sok olyan ember van ma az országban, aki ezen csodálkozik, vagy például azon, hogy alig mennek tanárnak a fiatalok. Tényleg, ki nem látja, hogy a világ talán egyik legszebb és leghasznosabb hivatásának a megbecsülését évek óta rombolják? No nemcsak a méltatlanul alacsony fizetések, hanem az „új keletű” tanárverések, a pályára való alkalmasság szigorú vizsgálatának hiánya és az a fajta szabadosság is, amelyet egyes iskolák megengednek maguknak, s amelynek hírére a pedagógusok pályaelhagyókká válnak.

Nem tudom cáfolhatatlanul bizonyítani, de sok ismerősöm azt is hiányosságnak tartja, hogy számos szakemberünket, akiket nagy tapasztalatokkal járó, külföldi elit egyetemeken sok esztendőn át végzett tanári munkájuk után hazatérve senki sem kérdezett meg arról, miben segíthetnének a magyar oktatásnak. Vagy ha igen, nem használták fel a tapasztalataikat. Az még távolról szemlélve sem lehet megoldás, hogy alkalmatlanokat veszünk fel, betöltendő az eredetileg tervezett létszámot. Úgyhogy civil véleményem szerint nem oly nagy baj, ha a szintet meg nem lépők nem kerültek be idén. Nem lenne jó, ha alkalmatlan, még helyesen írni sem tudó, például patkányozó és állítólag diplomával, ám a helyesírás tudományával nem rendelkező tanárok, óvónők oktatnák az új nemzedéket. Akik amúgy diplomájuk birtokában jogosan nevezhetik magukat értelmiséginek. Attól persze még nem azok.

Azt gondolom tehát, nekünk tudás kell, és nem diploma mindenáron. Mert az is igaz, hogy például a szakmáját jól ismerő villanyszerelő, vízvezeték-szerelő, kertész, asztalos és még számos egyéb szakemberből viszont óriási hiány van. Két fantasztikus tehetségű és külföldön is megbecsült műbútorasztalos barátommal, Vizer Józseffel és Rostás Árpáddal szoktam is erről a kérdésről beszélgetni. Nem igazán boldogok attól, hogy bár nemzetközi sikereik száma lenyűgöző, nemigen kérdezik meg őket arról, mit javasolnak a szakmai képzések színvonalának emelése érdekében. Nem sok különbség van tehát értelmiségi és kétkezi szakmák között az alkalmasság mértékének meghatározása tekintetében. Egyik sem működik jól innen, távolról nézve. Nem lenne jó, ha általánossá válna a régi mondás, amely már több szakmában is jól érzékelhető jelenség: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.

Egy-egy szakmát méltatlanul, indok nélkül fel- vagy leértékelni nem illendő dolog. Mindannyian ismerünk remek intellektusú, olvasott, művelt, tisztességes, kétkezi szakmáját mesterfokon művelő embereket, miként magukat értelmiséginek valló műveletlen, szakmájukra alkalmatlanokat is.

Mindent összegezve, kell a magyarnak a diploma. Ám csak annak, aki ezért kellőképpen meg is dolgozott. Hívják akár oklevélnek, akár diplomának, nem az fogja minősíteni őt, hanem az elvégzett munkája és annak a híre. Valamit azonban mindenképpen jelezhet az, hogy idén oly kevés diák jelentkezett a felsőoktatásba. Jó volna ennek okát bizonyíthatóan a nyilvánosság elé tárni, esetleg végre valódi vitát nyitni a jelenségről. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok kiváló, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező tanár segítene ebben. Egy ilyen szakembert idézek, régi barátomat és rádiós riporterként hajdani interjúalanyomat.

Ő Kósa András matematikaprofesszor, aki sok interjúban, valamint általa írt könyvben tett hitet az oktatás magas színvonalon tartása mellett. A választott idézet egy 2008-ban megjelent, vele készített interjúból való: „Számunkra az a kérdés, hogy sikerül-e Magyarországon annyi szellemi energiát toborozni az oktatás számára, amennyi biztosíthatja az évszázados értékek megőrzése mellett a korunk megkövetelte új ismeretek és készségek befogadását, illetve kialakítását, valamint, hogy az iskola nyújt-e ezután is olyan ismereteket, amelyek az oktatás minden szintjén biztos fogódzót jelentenek a diákok további tudományos és erkölcsi fejlődéséhez. A felforgatott magyar iskolarendszerben túl sok reményt ezzel kapcsolatban napjainkban aligha táplálhatunk.”

Nos, belátható, nem könnyű ezekre a követelményekre felkészíteni a tanárjelölteket. A cél mégis csak az lehet: sohase fordulhasson elő nálunk, hogy kevés fiatal jelentkezzen az egyetemekre, no és hogy alig legyen jelentkező a világ egyik legszebb mesterségének elsajátítására, azaz ne akarjanak tanárok lenni.

(A szerző újságíró)