A fogyasztóvédelem és a választópolgár

Kétségtelen, volt az 1990-es rendszerváltozásnak néhány nagyon elhanyagolt területe, amelynek átalakítására, illetve szükség esetén kialakítására nem terjedt ki a rendszerváltók figyelme. Ma már nehéz eldönteni, hogy ez azért történt-e, mert a korábbi állampárt emberei is heveny módon felcsaptak rendszerváltónak, vagy mert a korábbi ellenzéki rendszerváltók jó részének nem volt kellő államigazgatási felkészültsége fontos kérdéskörök tisztázására.

Az állami vagyon leendő sorsának kérdése is az elhanyagolt területek közé tartozott, amin még Pozsgay Imre nemzeti érzelmű állampárti vezető is elcsodálkozott állítólag. Ehhez képest jelentőségben a fogyasztóvédelem kérdése valóban eltörpült, nem is érte el az ingerküszöböt. Mindkét lazaságnak sajnos máig isszuk keserű levét.

Az eddigi négy alkalommal, amikor konkrét fogyasztóvédelmi ügyekről szóltam, szigorúan saját esetekből merítettem, vagy közeli hozzátartozóim ügyeit ecseteltem, mert én sem szeretek felülni regényes, de valótlan történeteknek. Ebben az írásban viszont inkább arra koncentrálok, hogy megvilágítsam, miért is életbevágóan fontos a fogyasztóvédelem.

Hazánk lakóit a fogyasztóvédelem szemszögéből két szempont szerint lehet csoportba sorolni. Egyrészt valamilyen szinten mindenki fogyasztó, másrészt ennek a tömegnek egy jelentős része elő is állítja a később kifogás tárgyát képező árukat és szolgáltatásokat. Látszólag az történik, hogy termelői énünk áll konfliktusban fogyasztói énünkkel. Ha a dolog ilyen egyszerű lenne, el sem kellett volna kezdenem írni róla, de mégis nagyon kell, mert a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Termelői és fogyasztói oldalról ugyanis egészen más érdekviszonyok vezetik a döntéseket.

A termelők (főként a cégek és tulajdonosaik) minimális ráfordítással kívánnak valamit előállítani, amelyet maximális haszonnal kívánnak értékesíteni. A fogyasztó viszont a pénzéért azt szeretné kapni, amit a megvásárolt termék megtestesít, se többet, de főként nem kevesebbet. Bőven van itt teendő, amelynek elvégzésében máig csak nagyon mérsékelt eredménnyel tevékenykedünk. Nyilvánvaló, hogy a két csoport (termelők és fogyasztók) közti érdekkonfliktust a mindkét csoport érdekeit hivatalból szem előtt tartó államnak kell mérsékelnie törvényekkel, szabályokkal és eljárásokkal. De nem mindegy, hogy az állam ezt a kötelező szerepét milyen hatékonysággal látja el. A politikai bölcsesség azt sugallja, hogy jogos fogyasztói panasz esetén az államnak a fogyasztó oldalán a helye, hiszen ő a választó, az államhatalom végső forrása.

Ez a helyzet – bár javulófélben van – távolról sem tekinthető ideálisnak. A folyamatot érdemes a rendszerváltozástól kezdve szemügyre venni. Az állami vagyon kérdésének elhanyagolása azért jön ide, mert ennek nyomán aránytalanul nagy szerep jutott a hazánkba települt külföldi befektetőknek. Nekik kiemelkedő hasznot ígértek a rendszerváltó (mérvadó) erők, piacot, olcsó munkaerőt és olcsó tőkejavakat. Miként fért volna ebbe bele, hogy fogyasztóvédelmi alapon meg elverik rajtuk a port? Nem is tették, mi több, nagyon is kedveztek nekik.

Égbekiáltó példákkal főként az 1994–98 közti időszakból találkozhatunk, sok közülük a mai napig hatással van. A fogyasztóként mindennap ránk hatással lévő kommunális szolgáltatások (áram, gáz, ivóvíz, szennyvíz, háztartásihulladék-kezelés) területén még a folyamatos áremeléseket is törvényekkel biztosították. Bár az árakban már nem garázdálkodhatnak, de a fogyasztó a „szolgáltatóval” ma is úgy áll szemben, mint parittya nélküli Dávid az állig felfegyverzett izomkolosszus Góliáttal. (A cikk végén konkrét esetekről is írok!)

Külön említést érdemel e témában a pénzügyi szektor, a bankok, biztosítók stb. Mára legalább annyit elértünk, hogy itt is van intézményesített fogyasztóvédelem.A feladatot a Magyar Nemzeti Bank vállalta magára. Korábban a különálló pénzügyi felügyelet ügyesen végezte a fogyasztók „panaszelhárítását”, illetve a vétkesek mentegetését. (Gondoljunk a hajdani felügyeleti vezető kijelentésére, aki a devizaalapú hitelekkel kapcsolatban tragédiát látott volna, ha a bankokat a nyilvánvaló szemfényvesztő csalásért elmarasztalás éri.) Sajnos a helytállás zöme az államra maradt, ismét győzedelmeskedett a nagyok cinikus mondása: „ahhoz túl nagyok vagyunk, hogy megbukjunk”, tehát megúszták. A terheket a fogyasztók – akik egyébként adófizetők és választók is – állták.

Legutolsó rémisztő példánk egyaránt káros volt a hazai termelőknek és kisebb (látens módon) a fogyasztóknak is. Az uniós csatlakozás előtti évben hazai cégek nagy mennyiségben hozták be nyugatról a szavatossági határon lévő félsertést. Odakint pár nap múlva már állni kellett volna a megsemmisítés költségeit, de a nagybani magyar vevők még pénzt is ajánlottak, és eltakarították a potenciális hulladékot. Csak kicsit később kellett hazánkban bevezetni az uniós sertéshúsra vonatkozó higiéniai normákat, és addig dőlt a lé, idehaza meg látványosan olcsón lehetett venni a sertéshúst (egy ideig). A városi nép ujjongott, a sertéstartók ezrével mentek tönkre, ám amikor a trükknek leáldozott, az áremelkedés látványos volt.

Az ügyből hatalmas korrupciós hullám kerekedett. A még józan gondolkodású hazai termelők is arra kényszerültek, hogy a hazai (drága) helyett olcsó importhúsból készítsék termékeiket. És ez a dolog máig hat. Az agrárkormányzatnak komoly erőfeszítést kell ma is tennie annak érdekében, hogy a hazai sertésállomány ismét emelkedjen. (A múlt század nyolcvanas éveiben tapasztalható, 13,5 milliós csúcsról harmadára esett vissza az állomány létszáma.) Szemléletes iskolapélda arra, amikor a hazai kormányzat (2004) a külföldi kereskedők oldalára állt a hazai fogyasztók és termelők ellenében.

A legszebb példája a fogyasztó hülyére vételének az volt, ami a szesziparban több mint másfél évtizedig zajlott. Tudvalévő, hogy magyar nép (főként a vidékiek, akik nyolcmilliónál is többen vannak) jórészt kedveli a hazai gyümölcsökből készült pálinkát. Ezt a szocializmusban tilalmazták, nagyon magas adókkal sújtották, a házi pálinkafőzést tiltották. A lehető leghaladóbb, legnyugatosabb rendszerváltó párt (a hajdani SZDSZ) egyik kegyeltjének elintézte, hogy hivatalos forgalomba csak az általa készített párlat kerülhetett, bár valljuk be, valóban kitűnő minőségben. Amióta ez a „rend” megváltozott, érzékelhető a hangulat javulása az érintett gyümölcstermelők és pálinkakészítők köreiben és a jó pálinkát kedvelőknél is.

Jöjjön ezek után néhány friss eset a parittya nélküli Dávidunk és a kigyúrt Góliát küzdelméből.

1) Új gépkocsik értékesítésekor alapvető tartozékokból (például gumiabroncs) a szakszervizeknek nem juttatnak eleget, még akkor sem, ha azt itthon állítják elő. Erről a márkaképviselő (esetünkben a Porsche Hungária) nem gondoskodik. Végül a problémát maga a gyártó oldja meg, arcpirítónak tartva a terméke körüli kereskedői arcátlanságot, noha abban ő teljesen vétlen volt.

2) Az áramszolgáltatóknak (az E.ON-nak mindenképpen) az a gyakorlata, hogy befejezett és új mérőórára kötött, kis méretű naperőművek esetén egy ideig úgy számláz, hogy a fogyasztással nem állítja szembe a betermelést (az óra által is mérve), ameddig teheti, azt sajátjaként kezeli, és másoknak értékesíti. Aki ezt nem tűri, azt az áram kikapcsolásával fenyegeti, természetesen informálisan.

3) Ingatlanértékesítés jogérvényesen csak úgy történhet, hogy a kommunális szolgáltatók a korábbi fogyasztónak kiadják az úgynevezett nullás igazolást, amely tanúsítja, hogy nincs tartozás. A szerződést ügyvédi ellenjegyzéssel is el kell látni. Az E.ON évekkel az ingatlanértékesítések után két ilyen esetben is jelentkezett elmaradt tartozás ügyében, egy ideig szorgalmasan levelezget, majd kiadja követelésbehajtónak, és az egyik ügy eljutott a végrehajtóig is közjegyzői bélyeggel. Miként lehet ez?

4) Az E.ON a kereskedelmi célú naperőműveket sem kedveli. A hozzájárulás megadását, hogy a hálózatba bekösse azokat, még olyan helyeken is késlelteti, ahol pár méterre húsz kilovoltos távvezeték van. Ha megkeresik, akkor a válaszadásra megszabott harmincnapos határidőt többszörösen túllépi.

Amikor értelmes és hatékony szabályokat hozunk a fogyasztók érdekében, és ezek alkalmazásában következetes szervezetek is létrejönnek, nem teszünk mást, mint a legszélesebb értelemben vett választói igényeket elégítjük ki, hiszen a választó egyben mindig fogyasztó is, és ha ebben a minőségében panaszkodnia kell, „háláját” nemcsak az erőhatalommal visszaélő szolgáltatóra pazarolja, de párás szemmel arra is gondol, hogy nincs senki, aki őt ettől megvédje. No, de ez már maga a színtiszta politika, és semmi kétség, úgy is kell kezelni. Ellenzéki erők azonnal fabrikálhatnak az egyes esetekből alkalmi politikai furkósbotokat, ha éppen akarnak, saját korábbi mulasztásaikat is feledve.

(A szerző közgazdász)