Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Toronynapló: A nyaralás vége

Az idei nyaralási szezon (egyéni és közösségi érdek közt ingadozva, az egyéni érdeket háttérbe szorítva is) a félelem és a racionalitás újragondolására késztetett. Az otthonmaradás után „itthon” maradtam. Lillafüredre utaztunk

Nem szereztem újabb „pipát” a soha el nem készült bakancslistámon, s bár korábban sem a teljesítendő „feladat” számított az utazási cél választásakor, csak megerősödött bennem a tudat, hogy a „világ helye” Magyarország. Az én világom, az én helyem, az egész világot Magyarországról látom, innen és benne képzelem el jövőmet, ide és hozzá köt a múltam. Innen nézve létezik a világ is, bár elismerem, hogy másfelől nézve más a világ. Bármilyen szemüveget teszek föl, még egy szivárványos fénytörésben is képes vagyok a feketét megkülönböztetni a fehértől (vagy Weöres Sándor nyomán a sötétet a világostól).

S mielőtt bárki azzal vádolna, hogy hiányoznak a „világpolgári” élményeim, és csak azért beszélek a hazámról, mert nem ismerek mást, szükséges egy-két országot fölsorolnom az elmúlt harminc év „élményeiből”.

Romániában nem jártam, csak a románosított Erdélyben, de ott többször is. Nagyváradon hiába próbáltam a magyar helyett franciául útbaigazítást kérni, kiderült: a franciát nem bírják, hiába sorolják hozzájuk magukat, a magyart meg nem akarják megismerni. A szatmárnémetiek szinte mind magyarul beszéltek, Nagybányán azonban már a tagadás nyomait éreztem (jelzőikre sem ismertem rá, a festői örökséget követve).

Amikor Felvidéken magyarul rendeltünk sört – igaz, ez még a 2000-es évek elején volt –, utoljára szolgáltak ki minket, ímmel-ámmal és félreérthetetlen arckifejezéssel, ám Lengyelországgal és Bulgáriával nem akadt gondom (ha utóbbi turistaelvét feledem, miszerint a tenger elfedi a tengernyi hiányosságot). A csehekkel még „csehszlovák” voltukban találkoztam Prágában, de akkor is azt éreztem, hogy a szlovákokkal ők is csehül állnak (mert a „testvérség” néha csak a testiségben, és nem a vérségben fejeződik ki).

Ugyan a katalán tengerpart nem engedett betekintést a spanyol habitusba (a katalánok már a 90-es években is azt mondták, hogy mások, mint a spanyolok), és nem tudtam meg Belgiumban, hogy milyenek a belgák, mert (a vicc igaz voltát tanúsítva) csak flamandokkal és vallonokkal találkoztam. Az osztrákokról sem tudtam kideríteni, hogy miért nem németek (illetve, hogy Hitler miért nem osztrák…), s hogy az osztrákok vajon miért lúdbőröznek, ha bele kell hallaniuk az ő történelmüket formáló erővonalakba a „magyar irányt” is, ennek ellenére turistaélményeim máig maradandóak.

Ilyenek a máltaiak is, noha éppen a szocialisták választási hadjárata folyt, amikor náluk jártam, viselkedésükben sem láttam túl sok nyomát a vallásuknak, viszont paleolitikus emlékeikre akkor is ráutalhatok majd, ha a szívük megkövesedik. Mediterrán emlékeim közül amúgy leginkább maradandó a Szicíliába tett utazás. Taorminában Csontváryra gondoltam, s az Etna füstölgő csúcsai felé haladva arra, hogy bár egy „látványvulkán” tövében járok, a pusztítás is az újjászületés lehetőségét hordozza magában.

Az általam legtöbbet látogatott két ország Franciaország és Olaszország. Róluk azért nem írok, mert a franciákhoz (bár francia szakot is végeztem), csak akkor mennék vissza, ha lassan nem válna az egész ország no-go zónává, és ismét Európa szellemi elitjéhez tartoznának. Az olaszoknál pedig megvárnám az új választási eredményeket: hogy vajon azok lesznek-e ismét, akiket megszerettem…

Már az első járványhullám idején születő útmutatások is kifejezetten a hazai utazási célpontokat jelölték meg. Rövidebb lett ugyan az erre szánható idő, mert átrendeződtek a szabadságolási időszakok, ám pozitív mérlege van a hazai turizmusnak. Ehhez a pozitívumhoz, korlátozott anyagi tehetségem folytán, kevés összeggel tudtam hozzájárulni. A docensi fizetésem épp elég ahhoz, hogy függetlennek érezzem magam, viszont nyaralási lehetőségeimet illetően ne szárnyaljon túlságosan a fantáziám.

A nyaralásnak vége van, és szep-tember elsejétől az én szabad választásaimnak is vége van. Az ellenzék a szabad választás lehetőségét már korábban elsiratta, egészen más okból. Például azért, mert nekik nem az számított, hogy az egyéni szabadság ne sértse a mások szabadságát, megfeledkezve arról, hogy az egyéni szabadság csak akkor áll mindenek s mindenki másé fölött, ha az egyén a közösség (a többség) érdekében képes lemondani az önzéséről.

Lillafüred lett számomra a 2020. év szimbóluma. Itthon nyaraltam, majdnem teljesen magyarok között, de amikor az István-barlangban rászóltam az előttem állóra, aki szintén magyar volt, hogy ő is tegye föl a maszkot, szinte még nekem kellett elnézést kérnem az „arroganciám” miatt (pedig akkor nem is döntött csúcsot a napi megbetegedések száma). Én éreztem kényelmetlenül magam, akárcsak a debreceni szabadtéri színpad telt házas Menopausa-előadásán. Mert rá mertem kérdezni a maszkra. Noha idiótának néztek, csak annyit tehettem, hogy igyekeztem a fertőzés veszélyét harmadára csökkenteni. Maszkban néztem végig az amúgy igen szórakoztató előadást, míg körülöttem maszkok nélkül röhögött mindenki az álarctalan valóságon.

A nyaralásról még csak annyit akartam mondani, hogy jó volt Itthon.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Ótvar

ĀA kivénhedt balliberális rohamosztagosok, ez az ótvaros szabaddemokrata csapat maradék élete talán utolsó nagy előadását játssza

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Az egyetemfoglalósdi margójára

ĀVárható volt, hogy lesz megint valami botrány. Elvégre ellenzékinek lenni manapság annyit tesz, mint provokálni, botrányokat generálni, hogy aztán tüntizhessenek

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom