Toronynapló: A nyaralás vége

Nem szereztem újabb „pipát” a soha el nem készült bakancslistámon, s bár korábban sem a teljesítendő „feladat” számított az utazási cél választásakor, csak megerősödött bennem a tudat, hogy a „világ helye” Magyarország. Az én világom, az én helyem, az egész világot Magyarországról látom, innen és benne képzelem el jövőmet, ide és hozzá köt a múltam. Innen nézve létezik a világ is, bár elismerem, hogy másfelől nézve más a világ. Bármilyen szemüveget teszek föl, még egy szivárványos fénytörésben is képes vagyok a feketét megkülönböztetni a fehértől (vagy Weöres Sándor nyomán a sötétet a világostól).

S mielőtt bárki azzal vádolna, hogy hiányoznak a „világpolgári” élményeim, és csak azért beszélek a hazámról, mert nem ismerek mást, szükséges egy-két országot fölsorolnom az elmúlt harminc év „élményeiből”.

Romániában nem jártam, csak a románosított Erdélyben, de ott többször is. Nagyváradon hiába próbáltam a magyar helyett franciául útbaigazítást kérni, kiderült: a franciát nem bírják, hiába sorolják hozzájuk magukat, a magyart meg nem akarják megismerni. A szatmárnémetiek szinte mind magyarul beszéltek, Nagybányán azonban már a tagadás nyomait éreztem (jelzőikre sem ismertem rá, a festői örökséget követve).

Amikor Felvidéken magyarul rendeltünk sört – igaz, ez még a 2000-es évek elején volt –, utoljára szolgáltak ki minket, ímmel-ámmal és félreérthetetlen arckifejezéssel, ám Lengyelországgal és Bulgáriával nem akadt gondom (ha utóbbi turistaelvét feledem, miszerint a tenger elfedi a tengernyi hiányosságot). A csehekkel még „csehszlovák” voltukban találkoztam Prágában, de akkor is azt éreztem, hogy a szlovákokkal ők is csehül állnak (mert a „testvérség” néha csak a testiségben, és nem a vérségben fejeződik ki).

Ugyan a katalán tengerpart nem engedett betekintést a spanyol habitusba (a katalánok már a 90-es években is azt mondták, hogy mások, mint a spanyolok), és nem tudtam meg Belgiumban, hogy milyenek a belgák, mert (a vicc igaz voltát tanúsítva) csak flamandokkal és vallonokkal találkoztam. Az osztrákokról sem tudtam kideríteni, hogy miért nem németek (illetve, hogy Hitler miért nem osztrák…), s hogy az osztrákok vajon miért lúdbőröznek, ha bele kell hallaniuk az ő történelmüket formáló erővonalakba a „magyar irányt” is, ennek ellenére turistaélményeim máig maradandóak.

Ilyenek a máltaiak is, noha éppen a szocialisták választási hadjárata folyt, amikor náluk jártam, viselkedésükben sem láttam túl sok nyomát a vallásuknak, viszont paleolitikus emlékeikre akkor is ráutalhatok majd, ha a szívük megkövesedik. Mediterrán emlékeim közül amúgy leginkább maradandó a Szicíliába tett utazás. Taorminában Csontváryra gondoltam, s az Etna füstölgő csúcsai felé haladva arra, hogy bár egy „látványvulkán” tövében járok, a pusztítás is az újjászületés lehetőségét hordozza magában.

Az általam legtöbbet látogatott két ország Franciaország és Olaszország. Róluk azért nem írok, mert a franciákhoz (bár francia szakot is végeztem), csak akkor mennék vissza, ha lassan nem válna az egész ország no-go zónává, és ismét Európa szellemi elitjéhez tartoznának. Az olaszoknál pedig megvárnám az új választási eredményeket: hogy vajon azok lesznek-e ismét, akiket megszerettem…

Már az első járványhullám idején születő útmutatások is kifejezetten a hazai utazási célpontokat jelölték meg. Rövidebb lett ugyan az erre szánható idő, mert átrendeződtek a szabadságolási időszakok, ám pozitív mérlege van a hazai turizmusnak. Ehhez a pozitívumhoz, korlátozott anyagi tehetségem folytán, kevés összeggel tudtam hozzájárulni. A docensi fizetésem épp elég ahhoz, hogy függetlennek érezzem magam, viszont nyaralási lehetőségeimet illetően ne szárnyaljon túlságosan a fantáziám.

A nyaralásnak vége van, és szep-tember elsejétől az én szabad választásaimnak is vége van. Az ellenzék a szabad választás lehetőségét már korábban elsiratta, egészen más okból. Például azért, mert nekik nem az számított, hogy az egyéni szabadság ne sértse a mások szabadságát, megfeledkezve arról, hogy az egyéni szabadság csak akkor áll mindenek s mindenki másé fölött, ha az egyén a közösség (a többség) érdekében képes lemondani az önzéséről.

Lillafüred lett számomra a 2020. év szimbóluma. Itthon nyaraltam, majdnem teljesen magyarok között, de amikor az István-barlangban rászóltam az előttem állóra, aki szintén magyar volt, hogy ő is tegye föl a maszkot, szinte még nekem kellett elnézést kérnem az „arroganciám” miatt (pedig akkor nem is döntött csúcsot a napi megbetegedések száma). Én éreztem kényelmetlenül magam, akárcsak a debreceni szabadtéri színpad telt házas Menopausa-előadásán. Mert rá mertem kérdezni a maszkra. Noha idiótának néztek, csak annyit tehettem, hogy igyekeztem a fertőzés veszélyét harmadára csökkenteni. Maszkban néztem végig az amúgy igen szórakoztató előadást, míg körülöttem maszkok nélkül röhögött mindenki az álarctalan valóságon.

A nyaralásról még csak annyit akartam mondani, hogy jó volt Itthon.

(A szerző irodalomtörténész)